Ezt Midori és Nor'z közösen írta. Úgy gondoltam, mindkettőhöz felrakom. :-)

Fényecskék

A szivárványon élnek. Sokan vannak, egészen apróak, tündérszerűek. Nagyon ritkán lehet látni őket, hiszen általában tiszta fényből vannak, s csak akkor kapnak színezetet, amikor esik az eső, és süt a nap. Ilyenkor viszont hatalmas bálokat rendeznek, táncolnak az égen, átugrálnak az esőcseppeken.

Boldogan éltek, hiszen mi is lehetne boldogabb a Fénynél, mindig örültek, az életnek csak a szép oldalát ismerték. Amíg nem jöttek a villámok.

A villámok másfajta fényből voltak. Rövid életük volt, ezért hirtelen és gyorsan cselekedtek. Pillanatok alatt végezték be életük, senkivel sem törődve csaptak zajt, okoztak kárt, kiteljesedtek fény létükben, majd örökre eltűntek, de hamar felbukkantak újabb és újabb társaik. A szivárvány lakói nem értették őket. De a villámok sem értették a szivárványlakókat. Nem tudták, mi a jó abban, hogy olyan sokáig egyfolytában ugyan azt csinálják, lassan élvezik ki életük minden pillanatát, és minden apróságnak örülnek. Nem értették a színeket, csak a fényt.

Ahogy közeledtek a hideg őszi napok, egyre kevesebbszer sütött a nap, egyre többször dörgött, villámlott az ég. A szivárványlakók nem tehettek mást, minthogy meghúzták magukat, és csak várták, hogy végre lecsendesedjen a vihar. Egyre kevesebbszer tudtak önfeledten táncolni és örülni az életnek, szívükben lassan átvette a boldogság helyét a félelem.

A vihar először azt hitte, győzött. Hogy mi fölött vagy miért, azt nem értette, de ott lebegett az arca előtt: győzelem. Egyre, és egyre több villámot szórt, kis híján száműzve minden szivárványt. Azt hitte örökre villámok fognak keringeni a levegőben, de egyik nap elkezdett esni az eső helyett a hó.

Lassan szállingóztak a hópelyhek, esélyt nem adva a villámok csapongásainak. A szivárványlakók végre fellélegezhettek. Úgy érezték, még esik a hó, védve vannak a villámoktól. Vidáman ugráltak a hópelyhekre, s ringatóztak le velük a földre, hogy aztán a nap fényét visszaverve ott tündökölhessenek tovább. Hamarosan szél kerekedett, és a szivárványlakók felfedezték, milyen jó érzés a széllel együtt repülni a hópelyheken.

A szél viszont nem volt megbízható. Először csak a pelyhek életébe vitt színeket, lassan viszont rájött, hogy hatalmat adtak a kezébe. Ez olyasmi volt, amit nehéz megérteni, próbálkozni vele viszont nagyon könnyű. A hópelyheken ugrálni egyre nehezebb lett, az idő lassan hidegebbé vált, a felhők pedig kezdtek oszladozni.

A Nap, bár már elég mélyen járt, és keveset nézett feléjük, messziről szemlélte, ahogy a felhők lassan eloszlanak. Látta a bánatot a levegőben, és bár most kevés ereje volt, megtette az egyetlen dolgot, amit a távozó felhőkkel tenni tudott. Ahogy a felhők szétröppentek, lassan megjelent köztük egy egyre nagyobb szivárvány.

A szivárványlakók, bár sajnálták a hópelyhek távolodását, hatalmas lelkesedéssel tértek vissza régi lakóhelyükre, a szivárványra. Újra bált rendeztek, a villámok pedig egyre inkább elvesztették a reményt, hogy valaha is újra övék lehet az ég. Elbújtak a felhők mögé, és azokon ülve szomorkodtak, feketés színt adva ezzel a fehér pamacsoknak. A szivárványlakó kis lényecskék észrevették azt a mérhetetlen csalódottságot és magányt, amit a villámok éreztek és meghívták őket a báljukra. A villámok rettentően megörültek ennek és a nagy szivárvány körül adtak csodálatos fényjelzéseket, melyeket még a szivárványlények is megirigyeltek.

Mindannyian jól szórakoztak és megbeszélték, hogy még sokszor találkoznak az ilyesfajta bálokon.