Egy lány a férfiakról

Ült a férfi ölében. Az a kislány, az a kicsi lány, aki még olyan fiatal… Olyan ártatlan! Olyan gyerek! Ott, a Férfi karjai közt, aki majd’ 12 évvel idősebb volt nála. Nála, a Kicsi-kislánynál, aki olyan törékeny volt, olyan bájos, olyan… szomorú. Sírástól vörös szemeivel nézte a Férfit. Nézte őt azokkal a kisírt, meggyötört szemekkel, amiben annyi, annyi fájdalom… Nem lehetett nem sajnálni. A Férfi pedig ölelte a Kicsi-kislányt és vigasztalóan simogatta. És így ültek. A Kicsi-kislány még szipogott egy darabig, majd azt is abbahagyta. A Férfi ránézett, bele azokba a szomorú szemekbe, majd megpuszilta a lány homlokát. A Kicsi-kislány halványan elmosolyodott, majd újra hozzábújt a Férfihoz. Még így ültek egy darabig, majd a lány, az a szegény, szerencsétlen, szomorú, szenvedő szemű Kicsi-kislány fojtott hangon megszólalt:

– Én-én… - megszólalt volna, de még mindig ott volt a gombóc a torkában. Abban a kicsi torokban, amiből mindig csak nevetgélést, csak virulgatást, csak boldogságot lehetett hallani. És mindig azon a mézédes hangon, amit a Férfi annyira szeretett. A Férfi, aki még egy homlokpuszi után otthagyta a lányt a szobában, hogy kicsit később egy pohár vízzel térjen vissza. A Kicsi-kislány hálásan elmosolyodott, majd megitta a vizet.

– Én nem akartam rosszat… Se neki, se senkinek.

– Tudom Kicsim. Te egy kis Tündérke vagy.

– Nem-nem, én gonosz vagyok. Nem akarok soha rosszat. Tényleg nem. Mégis mindig azokat bántom meg, akik a legjobban szeretnek.

– De te arról nem tehetsz, ha máshogy érzel. Te…

– Nem érzek én sehogy! – vágott a Férfi szavába. – Eddig se szerettem őt.

– Akkor miért voltál vele?

– Mert azt hittem, idővel majd megszeretem. Nem így lett. De addig legalább tetszett.

– Nem tetszett ő neked. Neked én tetszem. Érzem én – A Kicsi-kislány elmosolyodott. – Csak vicceltem.

– Tudom – szerette az ilyen vicceket. – Ő is mindig ilyenekkel viccelt.

– Rólam másolta.

– Tudom. Mint ahogy mások is. De még akkor nem ismertelek téged, és a többieket sem. Ő akkor különleges volt. De aztán rájöttem, hogy Ő igazából nem ilyen. Sőt! – Mondta, s a szomorú szemekben a düh parányi szikrája gyulladt fel. – Egyáltalán nem ilyen! Azt képzeltem, amikor Őt választottam, hogy egy felnőtt ember lesz mellettem, aki majd vigyáz rám. De Ő gyerekebb, mint én! Először még aranyosnak gondoltam a gyerekességét. Úgy voltam vele, hogy ha Ő gyerek, akkor én is gyerek leszek egy kicsit, és játszok vele. De egyszer minden gyerek megunja a játékát. Felnőnek. Én pedig már rég nem vagyok gyerek. És már rég nem szerettem senkit igazán… Szerelemből… Azóta nem…

Pár másodpercig csend volt. A Férfi várta a folytatást, de a Kicsi-kislány nem mondott semmit. Pedig látszott rajta, ott volt azokban a könyörgő szemekben, hogy nagyon szeretné, ha elmondhatná.

– Mióta? – kérdezte végül a Férfi.

– Amióta az a fiú elhagyott. Az a Fiú, aki mindennél többet jelentett nekem. Soha senkit nem szerettem még úgy, mint azt a Fiút. Pedig nagyon rövid volt. Két hétig tartott csupán. De az a két hét életem legszebb két hete volt. És utána sírhattam egy évig… És két hónapig.

– Ezt még nem is mesélted.

– Rengeteg dolog van, amit nem tudsz rólam. Nagyon szerettem azt a Fiút. És úgy tűnt, hogy a Fiú is engem. Mégis elhagyott két hét után. Azt mondta, nem jó ez így. De én nem értettem. Mi nem jó? Aztán nem beszéltem vele többet. Nem azért, mert nem akartam. Hanem mert a Fiú nem akarta. Szörnyű volt. A Fiú, aki nekem a világot jelenti, egyszer csak elhagy, el se köszön. A Fiú, akinek én úgy meg akartam felelni…! Annyira, hogy ez volt az egyetlen életcélom. Neki tökéletesnek lenni – keserűen nevet. – Tudom, butaság. Én is rájöttem később. Azon gondolkoztam, hogy én csak neki szerettem volna megfelelni, semmi mást nem akartam. Így, hogy ő már nincs, az életcélom is elveszett. És… megértettem, hogy nem másoknak, hanem elsősorban magamnak kell megfelelnem. Meg is tettem. Talpra álltam. Újra boldog lettem, újra nevettem. Csak egy valami hiányzott… Hiányzik még most is. Nem voltam azóta szerelmes. Szeretem a barátaimat. De szerelmes nem vagyok. Azóta csak játszom azokkal, akik belém szeretnek. Ővele is csak játszottam. És nem Ő volt az első – ahogy ezeket a szavakat a Kicsi-kislány kimondta, arca úgy torzult egyre őrültebb mosolyra. – Olyan könnyű megszerettetni magam másokkal! Csak kedves vagyok és elhitetem vele, hogy ő fontos nekem. Hogy különleges. Hogy SZERETEM. Ő meg persze teljesen oda van értem! Értem, az aranyos kis Tündérkéjéért. Aztán ha ráunok lerázom, és keresek helyette valaki mást – és ekkor, amikor a gonosz vigyort már nem lehetett tovább fokozni, megint megszólalt azon a mézédes hangon, azzal az ártatlan tekintettel, ami olyan aranyos volt! Nem lehetett nem szeretni! – Nem azért teszem ezt, mert élvezem. Csak keresem azt, akit tudnék szeretni. Én csak a szerelmet akarom újra érezni – és újra hozzá bújt a Férfihez, aki átölelte őt. A Kicsi-kislány aranyos álarca mögött pedig látta a gonoszságot. Látta. Mégis… Még így is olyan aranyos volt, olyan ellenállhatatlan!  Nem lehetett nem szeretni. A Férfi szájon csókolta a Kicsi-kislányt, és arra gondolt, hogy bárhogyan is lesz vége, szeretne ő lenni ennek a Kicsi-kislánynak a következő játéka.