Sütött a Nap. Mégis sötét volt. Balázs levette a napszemüvegét. Még mindig sötét volt. Kezében a napszemüveggel bámult ki cellája ablakán a sötét, napsütötte utcára. Nem világosodott ki, talán belül volt a sötétség. Eldobta a napszemüveget. Erős műanyag volt, törhetetlen. Minden eszközt megragadtak, hogy ne lehessen itt kárt tenni semmiben.
Gall Dénes lent sétált az utcán. Már csak pár méterre volt az úticéljától. Bárki más ódzkodva lépne be egy ilyen helyre, Bárki Más viszont nem volt kihíváskedvelő pszihiáter.
– Jó napot uram – köszönt az első ember neki, mikor belépett az épületbe.
A szokásos üdvözléses, eltévedős, merrevanozós procedúra lement. Végül egy darab karton fölött kötött ki dr. Gall.
– Önveszélyes, a gondolatai azonban logikusak és helyesnek tűnnek – dr. Pál rövid tájékoztatást adott Suszter Balázsról.
– Értem, mikor beszéltek vele utoljára?
– Négy hónapja.
– Megfigyelik?
– Igen, súlyosan önveszélyes. Már jó ideje elmúlt a kényszeres öngyilkossági hajlama, azóta csak magánzárkában van 24-órás felügyelet alatt.
– Mért van egyedül?
– Rossz hatással van a többiekre. Igen, mondani is akartam, vigyázzon, nagyon jó meggyőzőereje van, mindig figyeljen oda, hogy maga legyen az, aki őt vizsgálja, aki őt győzi meg, ne fordítva.
– Értem, köszönöm. Bár én annak a híve vagyok, hogy úgy lehet valakivel rendesen beszélni, ha egy szinten vagyunk. Ha nincs alá-fölé rendeltség, akkor nem kerülhetek alulra, nem igaz?
– Ahogy maga gondolja, maga itt a szakember.
Dr. Gall a kartonra nézett megint.
– Mi ez a megjegyzés itt? „Motyó”?
– Van egy kis csomagja, amibe nem enged minket belenézni. Nem firtattuk, hogy mi az, mert nagyon idegesnek tűnt tőle, bár rohama nem volt, azért féltettük, inkább békén hagytuk. Nem tudjuk, mi van benne, de tudjuk, hogy fém nincs, és valószínűleg semmi, amivel öngyilkosságot kísérelhetne meg. Csak egy nagyobb boríték, szerintem valami levél van benne, valami szerettétől, vagy mi.
– Hogy lehet, hogy nem nézték át? Lehet benne anyag is, vagy bármi más.
– Ha az van benne, vagy bármi, amit ki kellett volna szűrnünk, (márpedig biztos vagyok benne, hogy ilyen nincs), akkor minden felelősséget vállalok.
– Rendben, köszönöm. Mikor beszélhetek vele?
– Akár most is. Hetek óta csak a falat bámulja, vagy ablakon néz ki. Ez csak azért ad aggodalomra okot, mert tudjuk, hogy IQ-ja itt majdnem mindenkiénél több. Sok sikert!
– Köszönöm!
– Balázs!
Semmi válasz.
– Balázs!
– He? – a fiú kifejezte az érdeklődését. Úgyis csak valami étkezés lesz.
– Dr. Gall akar beszélni veled.
Nem ebéd. Valami új, végre nem lesz unalmas a nap.
Kivitték, egy harminc év körüli fickó ült az asztal túloldalán. Oldalt pár biztonsági, ez csak formaság volt Balázs még sosem esett neki senkinek.
– Szia Balázs – dr. Gall a tegező formát vette elő, vagy azért, mert Balázs fiatal volt, vagy azért hogy barátságosnak tűnjön.
– Igen, persze – Balázs bólintott. A jelek szerint nem a hallásértéssel, csak a hozzáállással volt gond.
Irtó kedves gesztus következett, Balázst hellyel kínálták és le is ült.
– Tudod mért v…
– Igen, tudom. Önveszélyes vagyok. Bár még közel sem tartok a Guiness-rekordnál öngyilkossági kísérleteknél, de azért egész jó helyen vagyok már a világranglistán.
Dr. Gall elgondolkozott. Ez nem a legjobb hozzáállás.
– Te csak sportként űzöd az öngyilkosságot?
Balázs felkacagott. Nem olyan őrült nevetés volt, inkább olyan „beoltós”.
– A feltűnési viszketegség, mi? Már mindent az okoz. Azért vagyok szép, azért vagyok jó, azért vagyok ötös, azért esek el az utcán, azért veszek lila pólót, azért vágom le a hajam – dallamos, cinikus hangsúllyal sorolta fel ezeket – azért szakítom el a zoknim, azért tüsszentek, persze, hogy az egész világ figyeljen rám. Földughatják a seggükbe a világot. Tudom, hogy önző tahó vagyok, de elsősorban magamért teszek mindent.
– Értem, szóval mi volt az indíttatásod?
– Tudja maga mi az az eutanázia?
– Arra gondolsz, amikor megölnek egy beteget, hogy ne szenvedjen tovább?
– Nem, arra, amikor kis piros nyuszikat rajzolnak a tömbházak falára, hogy elijesszék a betörőket! Hát persze, hogy arra! Mintha lenne más!
– Igen, és mi van eutanáziával?
Balázs közelebb hajolt, hogy csak Gall hallhassa, amit mond, az őrök ne.
– Tudja – mondta egészen halkan – Ez egészen olyasmi… Amikor az élet szenvedéssé válik. Egy darabig még van a „majd jobb lesz, majd szebb lesz, jön más” de egyszercsak vége. Amikor már túl sok sötét gondolat, túl sok rossz emlék van, hogy megtisztuljak, amikor már ezeknek emléke elemészt, onnantól az élet szenvedéssé válik. Tudom, hogy ezt a maguk mostani gagyi műszerei nem tudják kimutatni, de itt bent – az agyára mutatott – elromlott valami, és nem lehet megjavítani, csak kiiktatni. Az életem szenvedés lett, és már az is marad. Eutanáziát akarok.
Ez tényleg kemény diónak ígérkezik.
– Az eutanáziát csak tényleg gyógyíthatatlan, és bizonyítottan nagy szenvedéssel járó betegségekre lehet adni, és az is csak alig pár országban törvényes.
– Gyógyíthatatlan? Alig hatvan éve még a tüdőgyuszi is gyógyíthatatlan volt. Ma meg röhögnek, ha valaki abba akar belehalni, az már hipochonder. Nem mondom, hogy mutasson még egy esetet, amikor ezt helyrehozták, mert nincs még egy eset. Az elsőt mindig hagyni kell meghalni, a valóság nem a dr. House. Később már lesznek tapasztalatok, talán a második, talán a harmadik nem fog meghalni, de az elsőt még csak vizsgálni tudják.
– Az első betegen kísérletezni kell. Talán meggyógyul, talán meghal, de az nem is baj, előbb utóbb úgyis meghalna – dr. Gall megpróbálta követni a stílust.
– Az emberi jogok ellen van. Mindenki leszarná, hogy megment, viszont nyakába szabadulna egy csomó szervezet, és élete végéig perelnék. Hogy minek azt nemt’om, mert nem hozna vissza, ha meghalok, sőt, ha megment, akkor csak jobb lett a világ.
– A gyilkosság nem az emberi jogok ellen van?
– Az öngyilkosság nem. Azt nem lehet mivel büntetni, és tisztában vagyok vele, hogy olyan ember életét vettem el, aki nem tartott rá igényt.
– Nem vagy vallásos, látom.
– Had gratuláljak, az előző doki nem jött rá. Végig azt hallgattam, hogy Isten így meg úgy.
– Miből gondolod, hogy az öngyilkosság nem okoz kárt másnak? Gyilkosságnál, bár az emberélet az elsődleges, amiben kár volt, mégis a másodlagos az, hogy hány embertől vett el valakit.
– Tényleg, tök igaza van. Ha megnézi, hogy két év alatt hányszor látogattak, rájön, hogy én mégis kitől vettem el mit, amikor idekerültem.
– És a szüleid?
– Óh! Engem a midikloriánok nemzettek. Nincs senkim, én magam vagyok a manifesztáció – most úgy tűnt minden komolyság elveszett.
Nagyon hullámzik a hangulata. Ez jelenthet valamit, esetleg azt, hogy ő is csak ember.
– Értem, de legalább egy anyád van.
– Ja, igen. Van egy nőci, akinek a méhében éltem nyolc hónapig és huszonöt napig. Legalábbis gondolom, különben nagyon abszurd lennék.
– Csak azt ne mondd, hogy árva voltál!
– Ja, neem. Hogy is mondjam? Igen, tudom rá a jó szót. Kitagadtak. Tudom, azt mondja, hogy ma már nincs ilyen, meg minden, de én kértem is, hogy ne legyen semmi. Már nagykorú vagyok, nem kell fölöttem rendelkeznie senkinek. Rendelkezhetnék magammal, ha ezek a rohadt törvények engednék, hogy végre eltüntessem magam innen.
– Gyáva vagy – mondta gúnyos mosollyal dr. Gall.
Balázs megint felkacagott. Most kevésbé volt bántó, inkább vidám. Dr. Gall folytatta:
– Tudod, hány ember van kint a világban, akit megbántanak, akit kigúnyolnak, aki kinevetnek, akit utálnak, akiknek egész életükben balszerencséjük van. Mégsem úgy állnak hozzá, hogy most vége, kötél, kampó! Mért? Mert van bátorságuk folytatni, van erejük újrakezdeni, nem félnek, hogy vége lesz mindennek, mert szembe mernek nézni új kihívásokkal, van bennük remény!
– Mi az doki? Most kérdezzen rá, hogy „Tényleg?”, ahogy egy filmjelenetben, hogy rávághassam, hogy nem.
Humoránál van, ez nem jelenthet rosszat. Teljesen ép lenne az elméje?
– Egyébként igaza van – Balázs folytatta, most már komoly hangvétellel – azért szenvedek, mert nincs bennem remény. És mi történik azzal a beteggel, akinek hiányzik valamilyen szerve? Várólistára kerül. Meghal, vagy kap egy újat. Én már kaptam új reményt, nem is keveset. Sajnos a szervezetem mindet kilökte, vagy ugyanúgy megölte, mint az eredetit. Ilyenkor mi van? Ohó, tudom! Keresünk megfelelő DNS-t, ami kompatíbilis az enyémmel, és tőle húzunk be egy szervet. Ó, jaj! Nincs a listán egyezés – álkétségbeesett arc – Most mi lesz? Szerintem meghalok. Ja nem, mégsem. Fognak egy gépet, hogy életben tartsanak. Fájdalmakkal jár, nem tudok ezt meg azt csinálni miatta. Magatehetetlen vagyok, folyton figyelni kell. Szenvedjek így két évig, három évig, tíz évig, hátha véletlenül meghal valaki, akinek van egy jó szerve hozzám. Hát nincs. Tudtuk előre? Igen! Nem lett volna egyszerűbb hagyni meghalni az elején? Két kiló morfium, nem is szenvedek, meghalok nyugiban. Neeem! Humánusabb, ha szenvedek, ahelyett, hogy meghalnék. Tök fasza. Múltkor voltam szemközt, amikor visszakötögették az ereimet, képzelje, azért nincs hely betegfelvételre, mert az intenzíven vagy harmincan fekszenek vegetatívban. Ó, hát. Nem húzzuk ki azt a dugót a konnektorból, mert nem illik. Mért is illene? Szegény tag már soha a büdös életben nem fog felkelni, de nem baj, mindig vannak csodák. Á – áhítatos hang – A fickó, aki pedig oda nem fért be miattuk meghalt a mentőben. Tök jó! Csak így tovább emberek – műmosoly kíséretében feltartotta két feltartott hüvelykujjú kezét – Ebből van elegem doki. Eutanáziát akarok – hirtelen szomorú, sajnálatra éhes arc váltotta fel az előbbi állelkest.
– Az öngyilkosság nem kiút. Akkor sem.
– Akkor engedjenek innen ki, hogy jobbá tehessem a világ azon részeit, amelyek nem tetszenek.
– Nem tehetik. Még sajnos várnod kell, hogy belássák, hogy nem vagy teljesen önveszélyes.
– Az nem fog menni. Tudod, mit csinálok én, amikor ott ücsörgök? Feltépem a sebeimet, hogy mért? Mert unatkozom. Az ember folyton gondolkozik. Folyton, megállíthatatlanul. Sajnos 145-ös IQ-val nem lehet lekötni a figyelmem annyira, hogy ne emlékezzek. Próbáltam, éveken át próbáltam. Ők is próbálták. Nem megy. Talán, talán ki lehet javítani, meg lehet gyógyítani a hibás részt, de túl nehéz. Egyszerűbb újat venni, egyszerűbb lecserélni, egyszerűbb kidobni, és inkább nem is fektetni bele több energiát. Hidd el, nekem jobb diagnózisom van róla.
Talán hipnotizálni kéne, hogy ne emlékezzen annyira mindenre. Ha csak ennyi a baja, akkor minden jobbra fordulhat.
– Nem érhetett annyi csapás az életedben, hogy ilyen fiatalon feladd!
– Nem? Van rá matematikai esély.
Balázs egy kis csomagküldő borítékot vett elő. Kiszórt belőle egy halom fényképet.
– Tudod kik ezek?
– Honnan tudnám?
– Azért vagy te a dilidoki, hogy tudd, mire gondolnak az őrültek. Mindegy. Ezek itt, akik miatt itt vagyok – szétterítette a képek egy részét az asztalon – ő, ő is, és ő is, ő! Mind hazudtak nekem, mind csaltak. Mind szerettem őket, őt is, őt is. A legjobb barátom volt! – még egy nagyon vastag köteg fénykép szét se volt szedve, de már az asztal felét arcok borították – És ő! Hálátlan rohadék. És… és… – egy szőke lány képét nézte hosszan – rá nem emlékszem. Volt egy doki, aki agymosással próbálkozott. Legalábbis úgy tudom, vagy csak az agyam zárta el örökre az emlékét, hogy megóvjon valamitől. De én… utálom ezt a képet – most először tűnt zavarodottnak.
– Most már félek. Eutanáziát akarok – mondta megint.
– Nem lehet – mondta dr. Gall – Nem tudok rajtad segíteni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
