Szívroham

Fekszem az ágyamon, halk zene szól. Én csak nézek a semmibe, és sírok. Az ajtó kulcsra zárva. A kulcs a telefon mellett. A telefon kikapcsolva – kikapcsoltam, miután beszéltem veled. A szomorú dal épp csak annyira hangos, hogy ne halljam az ajtón beszűrődő hangokat. Anélkül is nagy a zaj a fejemben. Amiket mondtál… SZAKÍTOK VELED. Itt visszhangoznak a fejemben. EZ ÍGY NEM REÁLIS! Próbálok másra gondolni, de nem megy. TÚL MESSZE VAGY! Na de mi a távolság? ÉS NEM IS SZERETLEK ANNYIRA, HOGY ILYENBE BELEMENJEK! És mi a szerelem? DE EZ ÍGY AKKOR SEM REÁLIS! Pedig ha igazán szerettél volna, nem érdekelt volna, milyen messze vagyok. AZ ORSZÁG MÁSIK VÉGÉBEN LAKSZ! De nem a világ végén! Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elhittem, hogy szeretsz…?

Felébredek, de már nem a saját ágyamban vagyok. Ijedten felülök. Körülnézek. Egy kórházban vagyok. De hát mi történt?

- Végre felébredtél! – Hallom a jól ismert hangot. Anyám hangját. Érzem, ahogy átölel. – Nem értettük, mi bajod! Csak egy koppanást hallottunk… Meg akartuk nézni mi történt, de zárva volt az ajtó! Kiabáltunk, de nem válaszoltál! – hallom a szavakat, de az értelmét már nem fogom fel. Igen, már emlékszem. Ki akartam menni, inni. De az ajtó előtt, mintha ezer kígyó mart volna a mellkasomba… És elestem. Amikor anyám nem tudott bejönni, hívta apámat, aki kiszedte az ajtót a helyéről. Látták hogy a földön fekszem, és hívták a mentőket. Az utolsó szó, amit hallottam, a „szívroham” volt…