Játékbabák

Minden kislánynak vannak babái. Babák, azok a kék- vagy zöldszemű műanyagok, akiket hercegnőknek öltöztetnek és a játék vége mindig „happy end”. Igen, ilyenek a műanyag babák. A kislányok kedvencei.

De mi vagyok én? Egy rongybaba vagyok. Gombszemekkel és unalmas ruhákkal. És hiába varrtak zöld gombokat szememnek… Bepiszkolódtak már azok is. Lassan teljesen barnák.

Pedig milyen nagy gonddal varrtak engem! A Jóság cérnájával, a Kedvesség tűjével, a Szeretet anyagából, Boldogsággal tömték ki testem. Így adtak oda a születésnapos kislánynak. Szeretett is engem, játszott velem naphosszat.

Míg névnapjára egy műanyag babát nem kapott.

Egy csodaszép műanyag babát, zöld műanyag szemekkel, barna műanyag hajjal. Akár én is lehettem volna. De nem én voltam. Míg én Jóságból, Kedvességből, Szeretetből és Boldogságból készültem, abban a babában nem volt más csak… műanyag. A kislány mégis azonnal eldobott engem, hogy a műanyag babával játszhasson. Ami sokkal szebb volt nálam, az egyszerű kis rongybabánál.

És ott porosodtam a polcon. A kislány egyre több műanyag babát kapott, szebbnél szebbeket, hamarosan megtelt velük a polc. És ott sorakoztak a műanyag babák, tiszta műanyagból és Szépségből, míg végül már nem volt nekem hely a polcon. Eltettek onnan engem, az egyszerű kis rongybabát, aki Jóságból, Kedvességből, Szeretetből és Boldogságból készültem, csak, mert nem voltam Szép, mint a műanyag babák.

Történt egyszer, hogy a kislány kapott egy kutyát. Kicsi kutya volt még, egy hosszú szőrű kis kölyök. Aki éjjel-nappal játszani akart. De mivel nem volt saját játéka, hamar tönkrement a család cipőkészletének fele.

– Adj neki valami játékot – tanácsolta az anyja. – Akkor lesz mit rágnia.

És a kislány szaladt is be a szobájába, kihúzott engem a szekrény mögül és odaadott a kutyájának. Azok az undok műanyag babák pedig csak nevettek, amíg a kislány velük játszott, a kiskutya meg békésen mellettük velem. És akkor…

A kutya addig-addig ráncigált a fogaival, míg le nem szakadt az egyik karom. Elszakadt a Jóság cérnája, foszlani kezdett a Szeretet anyaga, kihullott a Boldogság. A kislány mindezt észre sem vette. Csak játszott tovább a játékaival. A műanyag babák pedig nevettek.

Este, amikor már mindenki, még a kiskutya is aludt, kiszöktem a szobából. Visszavarrtam a kezem a Keserűség cérnájával, a Fájdalom tűjével, a Magány anyagával pótolva az elfoszlott részeket és a Szomorúsággal kitömve. Másnap már a kutyának se kellettem. Ahol viszont átszúrtam magam a tűvel, újra és újra elkezdett foszlani az anyag. És hiába varrom össze minden este a szakadásokat, azok mindig egyre jobban felszakadnak.

A műanyag babák pedig csak nevetnek.