Az Erő gyengéje (?)

Kristóf és Péter sétált a gimnázium folyosóján. Kristóf erősen gondokozott, és értetlenül nézett Péterre.

– Tényleg új csaj jött ez évfolyamra? – kérdezte Kristóf újra.

– Igen.

– De hogy lehet, hogy csak most tudom meg? Már október van.

– Rajtad kívül mindenki tudta.

– Na tessék, én maradok le mindenről.

– Ha ott lettél volna az évnyitó azon részein, amikor az infók derülnek ki…

– Lehet – mondta, majd kisebb szünet után témát váltott – És jó csaj?

– Azt mondták, bár még nem nagyon találkoztam vele… Várj csak – nézett körül Péter – asszem, ő az – mutatott valahova.

– Akkor most odamegyek hozzá.

– Ez érdekes lesz – mosolyodott el Péter.

Odamentek egy a terem ajtaján nemrég kilépett szőke lányhoz. Kristóf mindenkit ismert már az évfolyamon, csak őt nem, és mivel a B-sek közt volt, gondolta, hogy ő az új lány.

– Hello – köszönt neki.

– Szia – köszönt vissza a lány.

– Te vagy az új csaj?

– Aha. Szálasi Kata vagyok – nyújtott kezet.

– Szép név, de szépségben kevés hozzád mérhető dolog van – mondta erre a fiú.

Kézfogás helyett kezet csókolt. Érthető volt a sok meglepett tekintet körülöttük.

– Én pedig Szilágyi Kristóf vagyok – mutatkozott be ő is széles mosollyal.

– Sokat hallottam már rólad.

– A hírem megelőzött – mondta a mellette álló Péternek, majd ismét a lány felé fordult – Nagyrészt igaz… A puncsos esetet hallottad már?

– Még nem.

– Jó, akkor előre szólok, hogy abból semmi sem igaz… És felizgatott, amit hallottál rólam? Ha igen, akkor holnap elviszlek vacsorázni, ha nem, akkor jövő szerdán viszlek el valahová.

– Sajnos egyik sem jó – mondta a lány – Mit szólnál, mondjuk a keddhez?

– Sajnos a bíróságon van jelenésem aznap.

– Mégis feljelentett? – szólt közbe Péter.

– Ja. Szemét ribanc. De nem baj, megoldom én a dolgot – ismét a lányhoz fordult – Akkor hétfő? – kérdezte.

– Rendben.

– A többit később megbeszéljük, most dolgom van. Addig is, add meg a számod.

– Rendben – mondta mosolyogva a lány, és lediktálta a számát Kristófnak.

A számdiktálás után a két fiú gyorsan elköszönt és sietve indultak el a legközelebbi lépcső felé.

– Nagyon laza volt – veregette meg Kristóf vállát a haverja.

– Aha. Már tizenhét vagyok, lassan ideje lenne már járnom valakivel.

– Pont kapóra jön egy lány, aki frissen érkezett.

– Ja.

– Ő nem a nácit látja benned.

– Nem vagyok náci!

– Én tudom. De a többiek nem, attól tartok.

– Én is.

Beértek a tanterembe, ahol órájuk lesz. Az osztály többi része már ott volt.

– Na mi van, te náci fasz? – szegezte rögtön a kérdést Kristófnak Bálint.

– Anyád sziklasírban, de erről igazán tudhatnál – vont vállat Kristóf.

– Ne kezdjétek! – kiáltott fel Andrea, a legnagyobb szájú lány, aki imádott szervezkedni – Úgy volt, hogy többet nem szóltok egymáshoz!

– Én nem szóltam hozzá az évzáró óta – védte magát Kristóf.

Úgy tűnt ezzel vége is a vitának. Bálint visszamászott a helyére, Kristóf és Péter meg helyet foglaltak a tanterem másik végében.

– Sír a zsidó szája – mondta Kristóf.

– Nem így lenne, ha ő lenne az erősebb – rázta a fejét Péter.

– De nincs úgy, és csak magát okolhatja érte.

– Mi bajod neked a zsidókkal?

– Rasszisták. A rasszizmus az egyik legelítélendőbb világnézet.

– Rasszisták? – nyílt nagyobbra Péter szeme.

– „Isten kiválasztott népe”. Nekik mindenki más csak akadály. „Szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet!” Milyen parancsolat ez? Hogy köthet a teremtő szövetséget egyetlen emberrel?

– Nem teljesen értelek.

– Majd egyszer megérted. Tudtad, hogy apám zsidó?

– Ne basszál…

– De-de! Mikor elkezdte a vallási hülyeséget elküldtem a picsába.

– Komolyan?

– Naná! A vér vízzé válik. A származásunk nem a mi döntésünk, csak az életünk az, az életstílusunkat mi választjuk. Senkit nem szabad elítélni a születése alapján, utálom a rasszistákat.

– Mekkorát tévednek ezek, amikor náciznak – mondta ironikus elmélkedéssel Péter.

– Persze hát. Szerintem helyes, amit csinálok.

– Mindenki szerint az a helyes, amit csinál. Különben nem csinálná.

– Mindegy, ezt te nem értheted… – felelte lemondó hangon.

– Persze, ha hússzal kevesebb az IQ-m már nem lehetek zseni.

– Nem erről van szó – mondta Kristóf, mintha ez olyasmi lenne, amit csak ő érthet.

Péter még válaszra nyitotta a száját, de helyette már a fizikatanár szólalt meg. Ezzel kezdetét vette az óra, ami a két fiú beszélgetését 44 percre felfüggesztette. Ez volt az utolsó óra, így utána már mehettek is haza.

Péter és Kristóf már a folyosón sétáltak.

– Jössz a metróhoz? – kérdezte Péter.

– Öö, azt hiszem, dolgom lesz – mutatott a folyosó végén felbukkanó emós csapat felé Kristóf – Ha nem akarod nézni, vagy megvárni, akkor, szevasz!

– Csá! – köszönt el Péter és el is tűnt a kanyarban.

Kristóf vállat vont és odament az emósokhoz. Odalépett hozzájuk, úgy járt, mintha fájna a lába. Beállt az általuk alkotott kör közepére.

– Feketébe öltöztem – kezdte mondani – mindenki utál. Sírok, hogy szar az élet, de túl szánalmas vagyok véget vetni annak. Bla-bla-bla. Szánalomszar!

Felnézett. A körülötte álló öt feketébe öltözött tag nem örült ennek a kis monológnak. Ennek a haragnak a meglátása teremtett tüzet a szemébe.

– Jaj, szegények. Mindenki belétek rúg… – lehajtott a fejét, mintha sírna, majd hirtelen emelte föl – Én is – zárta gonosz mosollyal és félig megemelt szemöldökkel.

Térdre ereszkedett és átugrott a legmagasabb lábai közt. Onnan kiérve már egyenesedett is fel, és kihúzta alóla a bokáját. Egy megvolt, szembefordult a többi néggyel. Az egyik lány mögé ugrott és megragadta a két vállát. Vállainál fogva lerántotta és a fejével kaszálta ki a harmadik térdét.

Hárman már a földön voltak. Úgy tűnt, a negyedik támadni akar. Odaugrott hozzá, és mielőtt még bármit léphetett volna az ellenfele, orrba vágta, és megfordult. Ő se jelentett már gondot, a könnyeitől nem látott, az orrvérzés pedig harcképtelenné tette. Az ötödik menekülőre fogta. Futni kezdett a folyosón.

Acélbetétes bakancsban nem olyan könnyű futni, mint sportcipőben, Kristóf hamar utolérte. Egy méterről rávetődött, és a padlóra lökte. Bár az ő súlya nem volt sok az ellenfeléhez képest, mégis úgy tűnt, ő fogja irányítani ezt a földharcot.

A lány a hasán feküdt, ő pedig a hátán térdelt. Körülnézett. Egész közel volt a lépcső. Ötlete támadt. Minden lendületét bevetve a föld felé irányított a hátát és továbbdobta a lányt. Így egy méterrel odébb kerültek, de még mindig ugyanabban a helyzetben. Féltérdre állt és minden összeszedhető erejével elrugaszkodott. Bár ez ellenfele nem csúszott sokat, de épp eleget ahhoz, hogy lebillenjen a lépcső elején, és a fejét a fokokba verje.

Kristóf elégedetten állt fel. Visszanézett a folyosón. A többi négy már elmenekült. Elindult lefelé a lépcsőn. Odatérdelt a lépcső közepén fekvő feketébe öltözött lány mellé. Hajánál fogva felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

– Mért tetted ezt magaddal? – kérdezte – Annyira jól nézhetnél ki… Ha lefogynál egy kicsit.

Elkente a fekete rúzsát, kitépett egy tincset a hajából, eldobta és elindult lefelé.

Másnap kilenckor már az igazgatói iroda előtt várakozott. Ücsörgött egy darabig, aztán végre bebocsátást nyert. Az igazgató egy ötven év körül kopaszodó férfi volt. Bajusza nem volt, pedig mindenki szerint hiányzott az arcáról.

– Ülj le – mutatott az asztala előtt lévő székre az igazgató.

– Jó napot kívánok! – köszönt Kristóf.

– Tudod mért vagy itt?

– Asszem.

– Öt diáktársad jelentett fel.

– Ez érdekes…

– Mégis mi? – az igazgató meglepettnek tűnt.

– Én a helyükben nem dicsekednék el azzal, hogy egy 170 magas 60 kilós fiú veri meg ötüket. És mégis mi a bizonyíték rá, hogy én voltam?

– Mióta benne voltál a Metróban, azóta minden diákunk ismeri az arcod.

– Sose gondoltam volna, hogy egyszer emiatt bukok le.

– Tudod, hogy ez mit jelent?

– Azt, amit a múltkor, vagy, amit kéne?

– Muszáj lesz fegyelmi intézkedést indítani.

– Rendben írjon be egy intőt. Vagy akár egy megrovást. Sőt rúgasson ki, és döntse el, melyik rivális gimnázium falán virítson, hogy Szilágyi Kristóf ebbe a suliba járt!

– Szerencséd, hogy olyan jó tanuló vagy, hogy nem merek semmit se tenni.

– El kell dönteni, hogy a tudásom, vagy a magatartásom a fontosabb-e.

– Még csak alig több mint két éve jársz ide, lévén tizenegyedikes, de már megdöntötted az idekerülés rekordját.

– Megesik.

– Elmehetsz!

Kristóf felkelt a székből és elindult kifelé. Megint megúszta. Már nem egyszer került ide hasonló okokból, de még sosem jutottak el valódi fegyelmi intézkedésig.

– Várj egy kicsit! – szólalt meg hirtelen az igazgató.

Kristóf megfordult.

– Mi az? – kérdezte.

– Mért csinálod ezt?

– Mert szerintem ez a helyes. Én még csak kicsiben cselekszem, de majd egyszer nagy ember leszek, a többiek követni fognak. Nem fogjuk hagyni, hogy az ilyesmik tönkretegyék a világot.

Az igazgató a fejét rázta, Kristóf pedig kilépett az ajtón.

Visszament az osztályteremhez. Péter már várta.

– Na mi volt? – kérdezte rögtön.

– A szokásos – vont vállat Kristóf.

Péter a kezébe vette Kristóf ellenőrzőjét. Lapozgatni kezdte.

– Ebben nincs semmi! – mondta meglepetten – Talán a naplóba írta? Vagy a kartonodra?

Kristóf a fejét rázta.

– Mi a fasz? Megint megúsztad?

– Aha.

– Akkor minden marad a régi.

– Még jó, hogy.

Péter csüggedt arckifejezést öltött.

– Mi a baj? Az, hogy megint elvettek egy 15 perces szünetet tőlem?

– Nem hiszem, hogy tudni akarod, hogy mi a baj.

– De igen, érdekel, mert a barátom vagy.

– Hát tényleg érdekel? Megmondom én frankón! Az a bajom, hogy a többiek nem állnak velem szóba, félnek tőlem, mert a legjobb barátom azzal tölti a szabadidejét, hogy a diszkriminációi alapján a diáktársait, és más embereket ver! Ez a bajom!

Kristóf egészen meglepődött.

– Sajnálom – mondta – Nem tudtam, hogy…

– Hát persze, hogy nem – vágott a szavába a barátja – Folyton csak a saját dolgaiddal vagy elfoglalva. Persze, megbünteted, akiket úgy ítélsz, de sose jutalmazol semmivel sem senkit. Hát milyen nézet ez!?

– Újaszemita.

– Mi van? – Péter szeme egészen nagyra nyílt.

– Újaszemita vagyok – ismételte meg Kristóf – Még nem dolgoztam ki teljesen. Jutalmazásról még nincs szó, de csak akkor lehet, ha már minden bűnöst megbüntettünk. A barátaimmal sem kivételezhetek.

Úgy tűnt ez kissé megvigasztalja Pétert.

– Akkor mégis mit jelent neked a barátság?

– Nem fogok hazudni neked, nem sokat. De mint minden más érzelmet, ezt sem lehet rendesen definiálni.

– Nahát – mondta Péter kedvvesztetten.

– Kötődés… asszem. Jobban érzem magam a közeledben.

– Ez jól esik… És mit tud még ez az Újaszemitizmus?

– Hát megbüntetjük a bűnösöket. Mindenféle, akármilyen büntetést érdemelnek, az orrpöcköléstől, a halálon át, mértéktelen szenvedésig.

– És kik ezek a bűnösök?

– Azok, akik az életstílusukkal a világot akarják tönkretenni. Az emósok, a buzik és a zsidók első körben, de még bővülhet a lista.

– Bővülhet?

– Akármelyik szubkultúrával.

– Bíztató.

– Akkor most – váltott témát Kristóf – összeveszünk, és mész barátkozni a bulizósokkal?

– Kibírom nélkülük is… És mért Újaszemitizmus?

– Hát ugye volt az antiszemitizmus. A tirpák németek. Szálasi pedig aszemitának hívta a nyilasokat, mert ők már felvilágosodottabbak voltak, mint a nácik. A legfelvilágosultabb és legújabb diszkriminációs nézet pedig az Újaszemitizmus lesz.

– Ezentúl Szilágyi Adolfnak foglak hívni.

– A Szálasi Kristóf jobban hangzik – mosolyodott el a fiú, majd hirtelen arckifejezést váltott – Tényleg! Beszélnem kell még Katával.

– Jó, hogy erről eszedbe jutott.

– Ja, elég fura. Érdekes, hogy ez a neve.

– Illik egy náci barátnőjéhez.

A két fiú elmosolyodott. Ez az óra mosolyogva kezdődött, és miután a múlt heti dolgozatokat megkapták, mosolyogva is ért véget.

– Hány pontot vesztettél? – kérdezte óra után Kristófot a barátja – Kettőt, egyet, annyit se?

– Aha, a szokásos. És te?

– Nekem is a szokásos.

– Négyes?

– Ja. Jó neked, hogy kitűnő vagy.

– Jó neked, hogy a szabadidőd nem töltöd tanulással.

– Te se tanulsz sokat.

– Ha napi pár óra nem számít soknak.

Péter szégyenlős mosolyt eresztett meg.

– A te napi két percednél több – mondta végül Kristóf – és ahhoz képest alig rosszabb az átlagod.

– Két tized.

– Az lófasz, ha összeveted a tanulási időnket.

– Az, hát, nem mindenki ilyen mázlista.

– Na megyek, megkeresem a B-seket.

– Oké, találkozunk a következő csengetés előtt nem sokkal.

– Ja.

Kristóf elindult. Átsétált a folyosókon, elment a B-sek terméhez. Katát kereste, hamar meg is találta.

– Szia – köszönt neki.

– Szia – köszönt a lány.

– Akkor hétfőn… egy pillanat – fordult meg, majd a következő szavait egy közelben álló fiúhoz intézte – Feri!

– Tessék! – felelte a fiú.

– Mi lett az unokahúgommal?

– Hogyhogy mi?

– Ej! Már hetek óta nem hívtad fel.

– Ja, igen – kezdett zavarba jönni Feri.

– És mért? Nem szereted már?

– De igen, csak…

– Hé-hé. Nyugi, nekem nem lehet hazudni. Mást szeretsz, mi?

– Igen – vallotta be a fiú, és nem mert Kristóf szemébe nézni.

– Akkor kérlek, mondd meg neki.

– Jó.

– Tőlem nem kell félned, nem az én szívem törted össze.

Feri kezdett megnyugodni.

– Bár én az elején megmondtam neki, hogy ez lesz – tette hozzá Kristóf, és megint Katához fordult – Bocs, szóval akkor…

– Akkor?

– Hétfőn érted megyek, mondjuk – másodperces gondolkozás – hatra.

– Rendben, de honnan… – kezdődött a kérdés, de félbeszakították.

– És akkor egy vacsora. Valami különleges igény van? Vega lennél, esetleg allergiás? Kalóriamegkötés?

– Semmi.

– Rendben, akkor hétfőn hatkor. De addigra legyél ám kész – kacsintott a fiú.

– Rendben.

– Akkor, szia! – a fiú már meg is fordult.

– Szia – köszönt el a lány is.

Ez is megvolt. A nap többi részén már közönséges iskolai eseménysor ígérkezett. Nagyrészt be is következett.

Az utolsó óra után Kristóf és Péter egy padon ült az aulában. Egy lány ment oda, akinek a 40 centi hosszú haja két hármasfonással font copfba volt befonva.

– Sziasztok – köszönt oda a lány.

A két fiú felnézett.

– Hello – köszönt Péter.

– Szia Leia – köszönt Kristóf is.

– Imádni fogsz azért, amit most mondok – mondta mosollyal a lány.

– Imádni? – nézett fel Kristóf – Csak a velem egykorúakra bukom.

– Ezek után még akár ezt is átértékeled – válaszolta a lány, szélesedő mosollyal.

– Na, akkor ki vele, semmi sem lehet ekkora újság.

A lány odahajolt a fiúhoz, és súgott valamit a fülébe. Kristóf felpattant, és elindult.

– Várj! – állította meg a lány – Nézhetem?

– De csak kellő távolságból – válaszolta a fiú.

Az alagsori lépcső egyik árnyékoltabb sarkában Robi csókolózott az egyik tizenkettedikes fiúval. Váratlanul Kristóf lépett elő az egyik árnyékból. Nagyon gonosz és kárörvendő mosoly volt az arcán.

– Nahát, Robi, sosem gondoltam volna – mondta.

– Nem félek tőled! – válaszolta Robi és kihúzta magát. Láthatóvá vált, hogy egy fejjel magasabb Kristófnál.

– Majd fogsz – vont vállat Kristóf.

Tudta, hogy Robi nem mondott igazat. Látta a szemében a félelmet. A remegés és a reszketés lett úrrá Robin, és ezt bárki láthatta, aki a közelben állt.

Kristóf lehajtotta a fejét. Egy darabig a padlót nézte, aztán teljes erőből gyomorszájon fejelte Robit, aki ettől hátratántorodott, majd ültébe esett. A tizenkettedikes fiú Robira nézett, aztán Kristófra.

– Ne félj, ketten vagyunk ellene – mondta.

– Megint túlerőben vagyok – rázta a fejét Kristóf.

Falra ugrott, onnan pedig újult lendülettel lendítette vissza magát, hatalmas ugrásmagasságot elérve ezzel. A hatalmas ugrásmagasság hatalmas lendülettel is társult. Kristóf ezt ki is használta, és hatalmas lendületével rúgta fejbe a tizenkettedikes fiút. Ő is elterült. Kristóf mindkét ellenfele a padlón volt máris. De nem volt ennyi elég neki. Hagyta, hogy Robi felkeljen. Mikor végre felkelt, odalépett hozzá, és ütni kezdte. Robi próbált védekezni a kezével, de nem sokat használt. Pár másodperc után tehetetlenül rogyott le a vérző orrú fiú mellé a padlóra. Kristóf úgy érezte, az idősebb fiú nem kapott még eleget. Odatérdelt mellé, és elkezdte kezével végigsimítani a hasát.

– Jólesik mi? – kérdezte – Hát ezentúl mindig ez jusson eszedbe róla!

Nagyjából a fiú köldökénél volt a keze. Felemelte, ökölbe szorította, és egy hatalmasat csapott a hasára.

– Egy darabig kék-zöld lesz – közölte – De a szépségért mindent.

Felkelt és elindult visszafelé. Az egyik árnyékból Leia lépett ki.

– Köszi. Imádlak – mondta neki Kristóf – De ez nem változtat azon, hogy nem járok kilencedikes lányokkal.

– Kár, mert úgy kívánlak – poénkodott a lány.

– Péter elment már?

– Aha, ő nem szereti nézni.

– Megint egyedül megyek haza.

– Eljössz a villamosig?

– Aha, most ráérek.

A lány hátranézett.

– És velük mi lesz? – kérdezte.

– Majd fölkelnek és elmásznak. Nem szoktam összeszedni, akit megverek. Ha nincs komoly károsodása, akkor haza tud menni.

– És ha van?

– Annyira azért nem vagyok erős.

– Hát. Azért kinézem belőled, hogy agyonverj valakit.

– Nem akarom megölni őket, csak fájdalmat okozni nekik.

– Ez megnyugtat.

Másnap péntek volt. Erre a menza előtti sorból rájöttek az iskola tanulói. Pénteken, mivel mindenki hamarabb el akart menni, így legtöbben nem várták meg a tanítás végét az evéssel, hanem a hosszabb késői szünetekben próbáltak bejutni az étkezőbe. Egy mindenkinél magasabb és valószínűleg a legtöbbjüknél idősebb fiú senkivel sem törődve tolakodott előre. Vígan tolta odébb a nála könnyebb és kisebb diákokat egészen addig, míg valaki megragadta a karját, és kirántotta a nyomorgó tömegből, ezzel tönkretéve a tolakodás munkáját.

– Hé, öreg, ez nagy hiba volt – mondta a magas fiú a támadójának.

– Tudom, azért szedtelek ki a sorból – válaszolta hidegen Kristóf.

– Te figyelj, én nagyon szétszedlek – fenyegetőzött a magas fiú.

– Te engem? – Kristóf mosolyt öltött.

– Sok gyereket megvertem már a suliban. Te sem vagy különb – mondta nemtörődömséggel Kristófnak.

– Te, nekem nem lehet hazudni – Kristóf mosolya szélesedett – Te itt még senkire sem emeltél kezet, sőt, a húgodat kivéve még senkire.

A magas fiú megalázottnak érezte magát. Rögtön vissza is akart vágni.

– Mert te igen – mondta fejrázással.

– Te nem tudod, ki vagyok? – Kristóf teljességgel meglepődött.

– Nem…

– Kristóf vagyok – tájékoztatta a magas fiút.

– Na és? – a magas fiúnak nem jelentett sokat az információ – Az unokatesóm is Kristóf.

– Jól van – Kristóf beletörődött, hogy a magas fiúnak a neve nem jelent semmit – Ha a Szilágyi Kristóf neked nem mond semmit, akkor majd ez…

Bokszolói mozdulattal maga elé emelte a kezét. A magas fiú értette, hogy mire készül, és ő is hasonlóképp tett. Kristóf fordult egy felet és oldalba rúgta az ellenfelét. Úgy tűnt, erre számított a legkevésbé. Utólag odaemelte a kezét, de ezzel nem háríthatta el a már meglévő sérülést. Kihasználva a védekezés javításával töltött időt, Kristóf a másik oldalát támadta hasonló módon, csak most sokkal nagyobb erővel. A magasabb fiú összébb roskadt, így ugyanolyan magasak lettek. Kristóf ezt kihasználta és az arcát kezdte ütni az ellenfelének. Pár ütés után eléggé elvonta a figyelmét ahhoz, hogy kirúghassa a lábát.

Így is tett, és az ellenfele a padlóra került. Felkelni már nem volt ereje, hát Kristóf ráállt, és a tömeg felé fordult.

– Remélem többet senki nem fog ilyen pofátlanul tolakodni – mondta nekik.

Leszállt a fiúról, és elment.

Visszament az osztályához. Fel a tanterembe, ahol órájuk lesz. Ez volt az első olyan órájuk a napon, amikor nem csoportokra bontva. Ez a tanóra tette elkerülhetetlenné Kristóf és Robi újabb találkozását.

– Nahát, Robi, de szép zöld szemed lett! – gúnyolódott rögtön Kristóf, amikor újra szembekerültek.

Robi felmordult, és meg akarta támadni Kristófot, de mikor rájött, hogy megint nem lenne semmi esélye, inkább nyugton maradt.

– Gratulálok a menzai mutatványodhoz – mondta Péter, aki most tűnt elő a semmiből – „Remélem mostantól senki sem fog ilyen pofátlanul tolakodni” – parodizálta a barátját.

– Tanítani kell a népet.

– Ez is az újaszemitizmus része?

– A bűnösöket büntetem.

– A bűnösöket?

– Igen. Aki okot ad ilyesmire.

– Hűha.

Péter elgondolkodott és ennyiben maradtak. Az utolsó tanóra gyorsan elszállt, és a diáktömeg utána kiözönlött a városba.

– Jössz? – kérdezte Péter Kristófot, amikor kiléptek az iskola kapuján.

– Nem, most dolgom van, másfelé megyek. Sietek.

– Oké. Csá!

– Szevasz!

A mobiltelefon felvillant. Hangot kezdett magából adni. Kata a kezébe vette és megnyomott pár gombot. Az üzenet láthatóvá vált számára. „Elegáns kajálóba megyünk, úgy öltözz fel, Kristóf” Még csak délután három volt. A figyelmezetés időben érkezett.

A lánynak még három órája volt a készülődésre, ami elégnek is tűnt, csak a végén kezdte szorítónak érezni az időt.

Csöngettek. Ajtót kellett nyitni.

– Mehetünk? – kérdezte Kristóf, miután kinyílt előtte az ajtó.

– Persze – válaszolta a lány.

– Nagyon jól nézel ám ki.

– Köszi.

– Elég veszélyes helyen laktok.

– Tudom. Nemsokára elköltözünk.

– És egy ilyen szép lány nem fél egy ilyen helyen az utcán mászkálni?

– De igen fél. Ezért hord a bugyijában revolvert.

Kristóf felvonta az egyik szemöldökét. A lány szemébe nézett. Gondolta, hogy csak viccnek szánta, de valami nem hagyta nyugodni. Mindig látta az emberek arcán, ha nem mondtak igazat. Úgy tűnt a lány viccből mondta, de valószínűnek tűnt, hogy tényleg lőfegyver van nála.

– Különben is azért vagy itt, hogy megvédj – szakította meg Kristóf gondolkodását a lány, és belekarolt.

Az étterem nem volt messze. Csak egy busszal kellett menni, igaz, tizenkét megállót. A buszúton azzal múlatták az időt, hogy kibeszélték a fővárosi közlekedés hibáit.

Amikor leszálltak Kristóf egy épületre mutatott.

– Az ott az – mondta.

– Kívülről nem néz ki túl elegánsnak – vonta kétségbe a helyet a Kata.

– Hidd el, ha belépsz, el fogod szégyellni magad, hogy nem vagy gyémántból.

A fiúnak igaza lett. Amint beléptek az étterembe a lány rögtön kicsinek érezte magát. Ha nem is feltétlenül gyémánt, de legalább márvány szeretett volna lenni, hogy ne érezze olyan értéktelennek magát.

– Jó estét! – köszönt az úr a bejáratnál.

– Jó estét! Sajtos pirítós álnéven foglaltam asztalt – közölte Kristóf az úrral.

– Már látom. Két személyre.

– Igen, ez a szépséges hölgy lenne a másik személy.

Az asztalukhoz vezették őket.

– Rendeljünk – mondta Kristóf a lánynak.

– Oké – válaszolta Kata.

Nemsokára egy bajuszos pincér érkezett oda és felvette a rendelést. Miután elment Kristóf rögtön el is kezdte.

– Na mesélj magadról – kérte a lányt.

– Jó-jó – Kata gondolkozott egy darabig, aztán elkezdte – Egy Békés megyei községben születtem, és ott is éltem a családommal, egészen nyárig. A vidéki suliban azt mondták, hogy jobb lenne egy nagyvárosi gimnáziumban tanulnom tovább. A szüleim úgyis régóta fontolgatták, hogy Pestre költözzünk, így megszületett a végső elhatározás. A vidéki suliból intézkedtek, írtam egy speckó felvételit, és így felvettek hozzátok. Sajnos csak azon a bűnkörnyéken volt olyan lakás, amibe akkor be tudtunk költözni, így ott lakunk, de nemsokára odébb költözünk. Mesélj te is magadról!

– Hát… Mindigis itt éltem a városban. Sosem gondoltam rá, hogy érdemes lenne kint élni. Anyámmal élek, a szüleim tizenkét éves koromban elváltak.

– Miért váltak el?

– Miattam. Összevesztem apámmal, aki ezért anyámmal, aminek az lett a vége, hogy apám otthagyott minket. Persze nem haragszunk rá azért, igazából mi küldtük el.

– Miért?

– Vallási vita miatt. Nem akartam felvenni a zsidó vallását apámnak. Megrögzötten ateista vagyok. Apám erre kiakadt és mondta, hogy hiba volt egy nem zsidó lánnyal összekötni az életét. Anyám egyetértett vele, és dióhéjban így vége lett az egésznek. Egyke vagyok, és most már az is maradok. Jut eszembe, vannak testvéreid?

– Van. Van egy ikertestvérem.

– Egypetéjű?

– Igen.

– Hú, még jó, hogy nem ő nyitott ajtót, simán elhoztam volna véletlenül.

– Nyugi, nem nézünk ki teljesen ugyanúgy. Mivel természetesen ugyanúgy néznénk ki, ezért törekszünk bizonyos kettőnk közti különbségek fenntartására. Neki például hullámosítva van a haja és hosszabb is.

– Értem. Ő hogyhogy nem ebbe a suliba jár?

– Két sulival vettük fel a kapcsolatot, mindkettőben azt mondták, hogy csak egy tanulót hajlandóak átvenni a vidéki suliból. Nem érdekelte őket, hogy ilyen összenőtt testvérek vagyunk. Hát kétfelé repültünk.

Eközben az étel is megérkezett, innentől nagyobb szünetek voltak a megszólalások közt.

– És hogy telnek a napjaid? – kérdezte Kristóf – Úgy értem, mik a hobbijaid, sportolsz-e meg ilyesmik.

– Sportolok, de csak úgy hobbi szinten. Futok, biciklizek, úszok a közeli uszodában, úgy rendszeresen, de versenyszerűen egyiket sem akarom űzni. És te? Gondolom, sportolsz valamit.

– Félig meddig. Nem tudom, mennyire lehet sportnak nevezni a testépítést. Bár azt elég megszállott módon űzöm. De úgy néha futok, meg biciklizek a városban. És mik az egyéb szabadidős tevékenységied?

– Csak a tipikus dolgok. Olvasok, zenét hallgatok, ilyesmik. És te?

– Nekem pontosan szervezve van a napom. Napi nyolc óra alvás mindenképp. Hazaérek, két óra tanulás, két óra erősítés, a maradék időben az utcát járom, és áldozatokat keresek.

– Áldozatokat? – kérdezte a lány.

– Tudod.

– Ja, igen… Két óra erősítés? Az nagyon sok, te aztán komolyan veszed.

– Aha, muszáj. Ha ilyen alacsony vagyok, hatalmas munka kell, hogy erősebb legyek a többieknél. Az étrendem is ki van számolva pontosan. Minden nap minden vitaminból és ásványi anyagból a megfelelő mennyiség, minden tápanyagtípusból, elegendő kalória, meg minden. Ez a vacsora is pontosan bele van számolva.

– Hűha – kommentálta Kata.

Kisebb csönd lett. A lány szeme megakadt az asztal közepén lévő kis táblácskán.

– Miért pont sajtos pirítós? – kérdezte a fiút.

– Mindig ilyen néven tevékenykedek az Interneten. Itt is mindig sajtos pirítós néven foglalok asztalt.

– Mindig? Hányszor voltál már itt?

– Most vagyok másodszor.

Újabb rövidebb szünet lett.

– Végeztél? – kérdezte Kristóf.

– Aha – válaszolta a lány.

– Akkor fizetek és menjünk.

Így is lett.

– Na csinálunk még valamit? – kérdezte a fiú, amikor kiléptek.

– Még mit? – kérdezett vissza Kata.

– Hát, ami feldobja az estét. Tudom, hogy nem voltam valami szórakoztató társaság, ezért kéne még valami, ami örömet okoz neked. Vagy csak ennyi lenne? Nem szoktam randizni.

Kata nem válaszolt.

– Vagy ez még csak ilyen ismerkedés, és majd legközelebb lesz még más is?

Egy csöves jött oda hozzájuk.

– Uram tudna adni pár forintot? – szólította meg Kristófot – Buszjegyre kéne, hogy…

– Uram – szakította félbe Kristóf – nekem nem lehet hazudni. Nem buszjegyre kell magának. Ha őszintén kér, adok. Piát akar venni, mi?

– Igen – válaszolta halkan a csöves.

– Jól van, tessék – Kristóf adott neki egy marék aprót.

– Köszönöm Uram, köszönöm.

– Na, menjen innen!

A csöves odébbállt.

– Hihetetlen, hogy nem érdekli ezeket az embereket, hogy mi itt beszélgetünk.

– Hát igen.

– Sétálunk egy darabig?

– Sétáljunk.

Némán sétáltak egy darabig. A város fényei már világítottak, pedig még nem ment le teljesen a Nap.

– Honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdezte Kata egyszer csak.

– Belegondoltál már, hogy hány intézménynek adtad meg a címed? Hány előfizetéshez, hány csomagküldéshez adtad már ki a postacímedet.

– Jó, most már érdekel, honnan tudtad meg, mert akkor tudom, kit lehet csesztetni az adatok nem bizalmasan való kezelése miatt.

– Megszereztem az osztálynaplótokat, és abból lestem ki – mondta mosolyogva a fiú.

Elértek a következő buszmegállóba. Úgy döntöttek, itt már bevárják a buszt. Megvárták, és visszamentek Katáék házához.

– Hát azt hiszem itt a búcsú ideje – mondta Kristóf, mikor már az ajtó előtt álltak – Ha van bármi köszönnivaló is ebben az estében.

– Nekem jól esett jobban megismerni téged.

Kristófnak sokat jelentett, hogy Kata ezt mondta. Remélte, hogy most csók következik.

A lány szemébe nézett. Kata közelebb emelte az arcát. Kristóf érezte az ajkak érintését, de nem az ajkain. Csak az arcán. Kicsit csalódott lett, de arra gondolt, ez is több mint a semmi.

A mögöttük lévő ajtó nyílt. Egy lány állt mögötte, aki nagyon hasonlított Katára. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, a különbség majdnem csak annyi volt, amennyit a lány említett. De az öltözék a haj hullámossága mellett Kristóf észrevett még egy különbséget. Kata ikertestvérének hosszú festett körme volt, Katának pedig viszonylag rövid, emberi színű.

– Kristóf ő itt az ikertesóm, Ibolya – mutatta be neki – Ibi, ő Kristóf.

– Ne Ibizz! – szólt a testévére Ibolya, és egész érdekes arckifejezést mutatott.

– Hello! – köszönt Kristóf Ibolyának.

– Szia! – köszönt vissza a lány.

A szóbeli köszönést tettbeli is hitelesítette puszi formájában.

– Na jó, mennem kell – mondta Kristóf – Jó éjszakát!

– Jó éjt! – köszönt neki a két lány egyszerre.

Elindult lefelé a lépcsőn és hallotta az ajtó csukódását.