Ott ahol most én járok,

hallani a halott csendet.

Sikolyok és jajok borítják

amott is a zúzmarás halmot.

De nem hullat itt már könnyet

rá a szomorú fűz, sem ki

a fakó nárciszt ejté rá.

Halott. És az is a Földé már.

Nagy tiszafa mögött, reszkető

asszony szorít rongyos kisállatot.

Forró cseppek gyöngyöznek árva

hóvirágszirmon, mely a szívből fakadt.

Csodálva a kis virágot, melegszik

a szív, és halvány mosoly kíséri

a gondolatot, hogy jönnek mások,

kik újra elhozzák a tündöklő napot.