9. rész: Az Igaz átka

„A Halál jár velem,

Mióta csak lélegzem!

A Halál jár velem,

Véres mind a két kezem!

A Halál jár velem!

A végzet sötétje körülölel, és a Halál jár velem!”

            (Princess Ai – dalrészlet –)

- Ficsurkám, én még mindig aztat mondom, mönnyé vissza, oszt éljé szépön.

- De nem tudok, Carlos. Nélküle nem megy…

- No, te söm vagy ögészen norma, az is tutkó. Fogadjunk, jóvan?

- Mire gondolsz? – kérdezte Alan gyanakodva.

- Ha három möccsödön nem tudnak kinyírni tégöd, akko hazagyüssz. De osztán teli erőbő harcójá, me szégyönt hozó rám, oszt akko kifingatlak, purgyé!

- Jól van már, jól van. Vén bolond…

- He?

- És olyan süket, mint az ágyú… - dörmögte Alan, mire egy nagy pofont kapott.

- A jó nénikéd tejfölös pofája, az a süket meg vén, te szemtölön kölök! – morogta Carlos, majd elmosolyodott. – No, kapd össze magadot, indújunk.

***

A teremben mindenhol gyertyák égtek. Füstölőillat terjengett, s szinte fojtogatta Rukát.

- Szervusz, Ruka. – mosolygott a trónon ülő fekete hajú férfi, s lila szemei végigpásztázták a lány testét. – Mi járatban, szerény hajlékomban?

- Szerény? Hah… rosszabb, mint egy mesebeli palota.

- Ugyan, szerintem teljesen stílusos. – mondta a férfi negédes hangon. – Tehát miért vagy itt?

- Megszállnék itt egy időre, és ha kell, beállok a felderítőid közé. Tudod, épp ráérek.

- Hah! Szóval se lakásod, se állásod… Mennyi ideje könyörgök neked, hogy legyél a seregem vezére, és te mindig kinevettél, most pedig önként jelentkezel. Kicsit fura ez nekem. Csak nem szerelmi csalódás? – mondta a férfi nevetve, de arcába egy női cipő talpa fúródott.

- A következő rúgással eltöröm az állkapcsod. – sziszegte Ruka. – Na?

- Khm… elismerem, jó formában vagy. Rendben. Alfonso megmutatja a szárnyat, ahol lakni fogsz, és ettől a pillanattól te vagy a felderítők vezetője, amíg így szeretnéd.

- Köszönöm, Bardin, igazán hálás vagyok. – mosolygott a lány, s elindult Alfonso után.

Az öreg komornyik egy régies szárnyba vezette Rukát.

- Szép ez a szárny. Szeretem a régies dolgokat. – mondta Ruka.

- Igen, tudjuk. A Nagyságos Úr szándékosan költöztette ide kegyedet, a kedvében akar járni.

- Nocsak, ennyire tart tőlem? – nevetett Ruka.

- Is. – mondta a komornyik, majd hirtelen megragadta Ruka vállát, s a lány szemébe nézett. – Vigyázzon magára kisasszony, Bardin Úr kegyedet akarja feleségül venni, és hajlandó a legvégsőkig elmenni ezért. – Ruka csak pislogott.

- Köszönöm, Alfonso, nagyon kedves, hogy figyelmeztetett. Nyugodjon meg, bármikor el tudok menni. Nem tud rávenni, hogy hozzámenjek.

- Dehogynem, kisasszony… - mondta a komornyik szomorúan, s kinyitotta Ruka hálójának ajtaját. – Ez a szobája.

- Takaros.

- Mikorra hozzam a reggelijét?

- Hajnal négyre kérném. – felelte Ruka.

- Igenis, kisasszony. – s a komornyik elhagyta a szobát.

Ruka nosztalgiázva nézett körül. Ebben a szobában élt, mikor a családja még élt. Itt éltek. Alfonso, a komornyik; a cselédek; Ruka anyja, Tyla; édesapja, Trum; és a húga, Cassy. Minden olyan tökéletes volt, ameddig… ameddig ő el nem szökött. Ha akkor nem lett volna olyan bolond, hogy hisztiből elszökik, akkor Bardin nem mentette volna meg, nem hozta volna vissza, és a családja nem fogadta volna be a férfit. Bardin elvette feleségül Cassy-t, s megörökölte a trónt a hirtelen elhunyt Trum Nagyúrtól. Ruka nagyon szerette az apját. A férfi a legősibb macskadémon-család tagja volt, olyan elegancia és büszkeség lakozott benne, miről Ruka csak álmodni tudott. Csodálta apját, s anyját is. Tyla, a farkasnő, megszelídítette a rideg és kegyetlen macskadémont, s két gyermeknek adott életet. A macskadémon Rukának, ki erős és vad volt, és az erő nélküli, csöndes és törékeny Cassynek. Cassy okos és szép lány volt, és tisztelte nővérét, a bátor és kalandvágyó Rukát. Sajnos, nem örökölte szülei erejét, de remek kézügyességgel rendelkezett, mindig festett és varrt. Ruka ruháit, ágyneműjét és baldachinjának anyagait is ő varrta. Ahogy körülnézett a szobában, s feltódultak a régi emlékek, két érzés tört fel Rukában: a magány és a gyűlölet. Hiányoztak neki családtagjai, hisz csak a jó öreg Alfonso maradt életben. Ruka anyja öngyilkos lett Bardin hatalomra léptekor, Cassy pedig valószínűleg halott. Miután hozzáment Bardinhoz, egyre kevesebbszer jött elő szobájából, végül nem látták többé. Ruka azóta sem tudja, él-e húga, és ha igen, itt van-e a palotában. Viszont azt tudja, hogy egyetlen ember mérgezhette meg az apját. Bardin. Ruka legszívesebben most azonnal megölte volna a férfit, de előbb meg kell tudnia, hol van Cassy. Addig nem teheti meg.

***

- Csak egy kismadár csicsereg a fán… csak egy, ki túlélte a nagy pusztítást… csak ő ül a kicsi fán… csak Ruka csicsereg a fán, s bosszúját követi a pusztulás… - a lány abbahagyta az éneklést, égkék szeme könnyekkel telt meg.

Törékeny teste összerándul, keze egy fekete anyagra siklik. Hőn szeretett nővére régi ruháját simogatja. Cassyt már csak ez élteti: a hit, hogy testvére eljön érte, a remény, hogy az erős Ruka kibírta az élet vad akadályait, és bosszút áll érte.

- Hős lány közelít, mászik a sziklán… Bardin remegve parancsol trónján… Suhan a penge, perdül a leány… Bardint eléri a halál, az ármány… Kacag a lány: Véged, hát véged!... Keresi húgát, kegyetlen, úgy véled… pedig csak hős és tisztelni való életének útja… Jöjj, hát, siess, ments meg Ruka! – hangja megremeg, arcát a fekete ruhába temeti, s keserves sírásra fakad. Hallja a farkasok vonyítását, ahogy szomorú énekére válaszolnak, hát feláll. Szeretné végre látni a szabad eget, de a holdnak csak a széle látszik cellája rácsos ablakából.

- Ruka! – rikítja a sápadt csillagoknak, s nem is sejti, hogy nővére is épp az ő nevét kiáltja a végtelen sötétségbe.

***

Kopogás hallatszott a régies faajtón. Ruka kinyitotta szemét, s felült a baldachinos ágyban.

- Tessék?

- Jó reggelt, kisasszony. Alfonso vagyok, a reggelijét hoztam.

- Jöjjön csak. – felelt Ruka, az ajtó kinyílt, s az öreg komornyik belépett rajta.

- Hová tegyem a tálcát?

- Oda a kisasztalra. Köszönöm. – felelte Ruka, majd hangja komorrá vált. – Alfonso, mit tudsz a húgom hogylétéről?

- Ó, kisasszony, végre hogy megkérdezte. Hosszú évek óta nem tudok szólni senkinek, hogy segítsen a kicsi Cassyn, mert átok ül rajtam. Bardin átka.

- Miféle átok?

- Nem tudok Cassyről mesélni, amíg valaki nem kérdez róla. Szólni akartam kegyednek, hogy jöjjön, mert baj van, de az átok miatt nem tudtam. Cassy a Káosz rengetegben van.

- A régi börtönben? – Ruka hangja remegni kezdett.

- Igen, ott. A legfelső cellában őrzik. – felelte a komornyik, s lába kezdett márvánnyá válni.

- Alfonso, a lába! – kiáltotta Ruka kétségbeesetten, s megpróbálta leverni a márványréteget.

- Hagyja csak, kisasszony. Ez is az átok része. Ha elmondom, hol van Cassy, márványszoborrá változom.

- Alfonso! – Ruka szeme könnyekkel telt meg, de a komornyik mosolyogva simogatta a lány arcát.

- Ne sírjon, kisasszony. Nem is tudja, milyen nyugodt lesz a halálom. A legkegyesebb halál számomra az, hogy Önért halok meg, és az, hogy kegyed itt áll, és engem sirat, még nagyobb örömmel tölti el öreg szívem. És most, álljon hátrébb, mert Ön is márvány lesz, ha hozzám ér.

Ruka zokogva figyelte Alfonsot. Az öreg komornyik kihúzta magát, s büszkén mosolyogva várta, amíg arca is márvánnyá válik, majd a szobor felemelkedett, az ajtó mellé lebegett, s ott földet ért. Ruka megértette, miért történik ez a szoborral: mikor Ruka még kislány volt, félt egyedül elaludni, így Alfonso mindig ott állt az ajtónál, és vigyázott rá, míg a „kisasszony” el nem aludt. Ruka még mindig szipogott, de mégis nyugalom töltötte el. Alfonso mostmár örökké óvja az ajtaját…