3. rész: Se veled, se nélküled

„Csomóid rajtam nem oldódnak,

Kínzója lettél álmaimnak.

Nem vagyok ugrásra kész, de nem nézek le,

Csaholom átkom a fejedre.”

            (Princess Ai – dalrészlet -)

- Erre jártál, mi? Még mindig pocsékul hazudsz, Alan. – vágott vissza Ruka.

- Na, ne piszkálódj már, gyere, segítek felkelni. – mosolygott Alan, és a kezét nyújtotta, de Ruka félretolta a férfi kezét, és egyedül állt fel.

- Köszönöm, de egyedül is boldogulok. – felelte dacosan.

- Nekem az előbb nem úgy tűnt… - vigyorgott a férfi.

- Alan, ne légy ostoba. Tudod jól, hogy ha el is talált volna a tűz, nem haltam volna bele.

- Nem, nem haltál volna, de olyan sérülést kaptál volna, hogy utána az a férfi rögtön megölhetett volna!

- És? Akkor se kellett volna beleavatkoznod! Vagy én győzzek, vagy haljak meg! Világos?

- Hogy lehetsz ennyire csökönyös? A büszkeséged fog a sírba vinni! – ordította Alan.

- Ha még sokáig folytatod ezt a veszekedést, akkor te fogsz a sírba vinni! – kiabált Ruka.

- Hogy mi?! Csak segítettem, inkább hálásnak kéne lenned! Megmentettelek!

- De minek?! – már mindketten fennhangon üvöltöttek.

- Mert nem akarlak elveszíteni, te ostoba liba! – kiáltotta Alan, majd fekete köddé vált,és ismét eltűnt.

- Te jó ég… Mit tettem? – suttogta Ruka, térdre omlott, és zokogásban tört ki. Soha nem fajult még idáig egy veszekedésük sem Alannal. Persze, mindig marták egymást, személyiségükből adódóan, de idáig sosem jutottak. Ráadásul Ruka tudta, hogy egyáltalán nem volt igaza. Félt, hogy többé nem látja társát. Úgy érezte, mintha szúrna a mellkasa, mintha a szíve összeszorulna. Nem tudta, miért van ez, de tudta, azért érez így, mert hiányzik neki az a smaragdzöld szempár és az a kaján vigyor.

- ALAAAAAN! Gyere vissza! – kiáltotta zokogva. Borzalmasan érezte magát. Ott ült egy fa tövében, alig 10 méterre tőle ellenfele hullája, körülötte mindenhol hőn szeretett farkasai tetemei, és ő maga is siralmas állapotban volt. Tele volt sebekkel, horzsolásokkal, kisírta a szemét, és nagyon kimerült volt. Végül annyira elfáradt, hogy szipogva, ott a fa tövében elaludt. Nem is sejtette, hogy Alan ott ül a szemben lévő fa tetején, és őt figyeli…

- De bolond ez a lány…- kuncogott, majd a karjaiba vette fáradt hősnőnket, és az otthonába vitte.

***

Mikor Ruka felkelt, Alan mellette ült, és a sebeit kezelte. Óvatosan kötözte a lány karját, nem akarta felébreszteni.

- A… Alan? Hogy kerülök én ide? – kérdezte a lány döbbenten.

- Csak nem gondoltad, hogy magadra hagylak? – mosolygott Alan, és egy puszit nyomott a lány arcára.

- Eh… Alan…

- Igen?

- Ööö… hát… köszönöm. – dadogta a lány. Nem volt hozzászokva, hogy hálálkodjon valakinek.

- Szívesen.

Ruka felült az ágyban, hogy kimenjen inni, ám ekkor…

- ALAAAAN!!! Hol a ruhám??? – kiáltott.

- Ott a széken. A ruháidon keresztül nehezen kezeltem volna a sebeid. Jaj már, ne szégyenlősködj, úgy ismerem a tested, mint a tenyerem, láttam már egy párszor.

- Tudom, de ez most más…

- Ha akarod, úgy is nézhetem a tested, mint máskor, de ahhoz kicsit túl vagyok öltözve, nem gondolod? – vigyorgott a srác.

- Perverz állat. – morgolódott Ruka, megfordult az ágyban, és elaludt. Alan csak nevetett a lány hisztijén.

- Te kis bolond… - suttogta, majd megpuszilta a lány vállát.

Nem sokkal később Ruka léptek zajára ébredt. Valaki közelített a házhoz.

- Alan, ébredj, valaki jön. – keltette Ruka a férfit, aki a fotelben ülve aludt.

- Igen, én is hallom. Jó messze lehet még.

- Alig 300 m-re van.

- Jól van, na! Nekem nem olyan jó a fülem. Én csak kaptam az erőt, benned születésed óta megvan.

- Ez van, ha valaki macskadémonnak születik. – nevetett Ruka, majd gyorsan magára kapta a ruháit.

- Pontosabb infót nem tudsz adni a vendégünkről? – kérdezte Alan.

- De. Kis súlyú nő, magas sarkú van rajta, de alig tud benne járni, és borzalmas a parfüm, amit használ.

- Hogy te milyen édes vagy… - vigyorgott Alan.

- Tudom. – felelte Ruka, és hátradobta haját. – Édes, kedves, aranyos, okos és szerény.

- Na ja. Miss Tökély, volna oly kedves és segítene kidobni a szűrét a nem kívánt látogatónak?

- Persze.

Alig egy percen belül kopogás hallatszott. Egy lány állt az ajtóban. Haja, arca és testalkata szinte ugyanolyan volt, mint Rukáé, csak a szemük színe volt más. Ennek a lánynak barna szeme volt, Rukának pedig jádezöld színű.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte Alan.

- A múltkor követtelek, és így tudtam meg, hol laksz. – felelte a lány. – Miért nem kerestél? Eltűntél, még a környéken sem láttalak.

- Sajnálom, elfoglalt voltam. Különben is, megmondtam, hogy nem fogok visszamenni.

- De… miért? Azt hittem, szeretsz!

Ám ekkor Ruka odalépett Alan mellé, a barna szemű lány nagy döbbenetére.

- Húzd fel a nyúlcipőt. – mondta a lánynak, majd becsukta az ajtót. Legalábbis akarta, de a lány odatette a lábát. – Micsoda pimasz fruska! – zsörtölődött Ruka.

- Nem megyek el, míg nem tisztázom Alannal a dolgaimat! – sziszegte a lány.

- Hadley, nincs mit tisztáznunk. – mondta Alan, és kinyitotta az ajtót. – Nem maradok veled és kész. Törődj bele.

- Miatta mi? – kérdezte a Hadley nevű lány, és Rukára mutatott. – Ő az, aki miatt kispadra kerültem, igaz?

- Sosem voltál még a kispadon SE. – felelte Alan hűvösen, és bement a házba, magukra hagyva a lányokat.

- Legalább szereted őt? – kérdezte Hadley Rukától, immár könnyes arccal.

- Hogy… mi…é…Mi közöd hozzá?! – csattant fel Ruka.

- Értem. Még nem tudod magad sem, igaz?

- Tűnj el, és többé ne is lássalak. – sziszegte Ruka, és hátat fordított. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, Hadley még odasúgta Rukának:

- Kérlek, szeresd őt helyettem. Én nem tehetem, mert téged szeret.

- Ezt meg honnan szedted?!

- Ugyan. Nem furcsa, hogy a szeretője, pont olyan, mint te, csak nekem barna a szemem? – kuncogott Hadley. – Nos, viszlát.