Az a kis csillag

Az ablakban ülök, nézem az eget. Kicsit felhős, de látszik a növő hold. Most egészen közel van, narancshoz hasonló színt megütve világít. Enyhe szél fúj. Odafent a felhők gyorsan mozognak. Ott nagyobb a szél. Lassan egyre kevesebb a felhő. Elnézem a csillagokat, melyek előbukkannak az eltűnő felhők mögül. Ők sokan vannak. Én pedig egyedül vagyok. Ahogy az utolsó felhő is arrébb úszik az ég végtelen tengerén, és meglátom azt a kicsi csillagot. Emlékszem, régen, amikor még kicsi voltam és megbántottak, mindig azt néztem. Azt képzeltem, hogy van valahol a világban egy bátyám, aki ugyan ezt a kis csillagot nézi. És ha elmondom a csillagnak, mi bánt, azt a bátyám meghallja, és megvigasztal. Egy pillanatra megint elhiszem, és már épp megszólalnék, hogy meséljek. De aztán becsukom a szám. Elmosolyodom. Megrázom a fejem. Milyen buta vagyok! Elindulok az ágyam felé. Késő van már. De akkor egy hang kintről megszólal…

-         Húgom…