Világok harcosa

Az égen úszik egy szürke felleg,

Eltakarja a vidám kékséget.

Eső kopog szomorúan.

Hidegen, s baljósan.

Üresek az utcák, nincs kint senki sem.

Üresek a szívek, fájdalom ül a levegőben.

Egy eldugott kis sikátorban,

Vért mos az eső a csatornába.

Világok harcosa fekszik arcra bukva.

Nincs se neve, se rangja.

Ő van már csak egyedül

Körülötte halál-csend ül.

Nem magáért lett ő ilyen.

Végzete volt ily’ kegyetlen.

Magányosan, elhagyatva,

Megvetve és kitagadva

Élt ő és harcolt azokért,

A hálátlan világokért.

Ez volt sorsa, kijelölt útja,

Neki nem volt választása.

Nem rég itt még dúlt a csata

Gigász erők viadala.

Egyedül volt, mint mindig,

Ellene milliónyi torz, sötét szív.

Fohászkodott fel az égbe,

Segítsék meg harcát végre.

Meg sem próbált menekülni,

Bátor szívvel állt ki harcolni.

Egy pillanatnyi dermedtség,

Mikor körbekerítették.

Ajkán néma mosoly jelezte,

Tudja: innen már nincs menekvése.

Neki lendült, s irtotta

A sötétséget, ahol tudta.

Úgy harcolt, mint eddig soha,

Dühödt berzerk módra.

S ez lett a vége.

Itt fekszik most elfeledve.

Nem siratja senki ember,

Csak a világ, égi könnyel.