Két lábon járó világkatasztrófa

Meg ne kérdezze tőlem senki, hogy ezt minek írom, mert nem tudom, de annyi bizonyos, Sáringer Károly művének olvasása után nem bírtam ki, hogy felgyülekező emlékeimet „papírra” ne vessem. Mivel minden, amit most leírok megtörtént, és a szereplők valós emberek, álneveket használok. Mind saját, mind az említettek érdekében. Remélem semmi sértő nem kerül az írásomba, ha meg mégis, hát akkor így jártam. Sajtószabadság van vagy mi a fene. Na hát akkor csapjunk a lecsóba…

Az internetes dolgok

Az első dolog, ami eszembe jutott a fent említett író egyik könyvének olvasása alatt, az bizony még a közelmúlt eseményének mondható. Mind ismerjük az internet csodálatos és egyben borzasztó hatalmát. Na már most ez alól én sem vonhatom ki magam. No meg aztán, egy egészséges 14 éves lány mi mást is tehetne? Hát persze, hogy a gép előtt lóg. Chatel, Msn-ezik, letölt, feltölt, oldalt böngész, épít, szerkeszt, olvas, nézeget, ír, fórumozik.

Ez utóbbi lett az én „vesztem” is.(nem kell szó szerint érteni, csak hát így mégis jobban hangzik…) Tehát. Volt egy fórum, ami az én kedvenc hobbimról szólt. Volt ott sok-sok ember, aki ugyanazt szerette, amit én. Na mi történik ilyenkor? Lesz sok-sok ismerősünk. Barát, haver, ellenség, fiú, lány, mindenféle. Természetesen ez velem is így volt sok ismerősöm lett, egészen meglepő dolgok történtek. Példának okáért ott volt az a srác, aki valamilyen (számomra mai napig érthetetlen) oknál fogva iszonyatosan felkapta a vizet, és mindenféle olyan dolgot írt, amit a drága jó Moderátorunk nem igazán tolerált. Én láttam, hogy a Modi éppen „online” így hát írtam egy Privát Üzenetet a paprikás férfiúnak, miszerint jobban teszi, ha törli a hozzászólását, vagy legalább valamilyen kultúrált formába önti. Sajnos mire ezt a jóindulattal teli (tényleg az volt!) üzenetet elküldtem, a kedves Modi már rég észrevette a hozzászólást, és ahogy azt kell, szépen kitörölte. Ezek után a srác írt egy újabb üzenetet, melynek ez volt az össz. szövege:

„K”

Így hát ismét írtam neki, hogy ezt viszont úgy, ahogy van, törölje. Megtörtént. Hogy ő volt, avagy a Moderátor, az örök rejtély marad számomra. Mindenesetre a fiúval elkezdtünk levelezni, s igaz, az elején valószínűnek tartom, hogy az idegeire mentem, a végén megkedvelt. Tetszett neki a véleményem (amit róla alkottam) és igaz, sok mindenben nem értett egyet velem, végül felvett MSN-re és azóta is jóban vagyunk. Na de ez csak egy kis kitérő volt, nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, hogy megismerkedtem egy másik sráccal is (akiről történetesen először azt hittem lány, de ezt szerintem a mai napig nem tudja… jobb is) és vele nagyon jól elvoltam/elvagyok. Először meg se mertem szólítani, mivel ő amolyan „távolságtartó jó munkás embernek” volt elkönyvelve bennem. Aztán valahogy már azt vettem észre, hogy vele is (mily meglepő…) MSN-ezek. Ahogy azt sejteni lehet, annyira elvoltunk, hogy a barátság hamar átcsapott szerelembe, és ahogy az várható, felmerült a találkozó lehetősége. A dologra a Keletiben került sor. Na de ami ebben az egész sztoriban igazán érdekes, az az én marhaságom. Ugyanis amint leszálltam a vonatról – megjegyzem szinte a legutolsó kocsiban voltam – szélsebesen elindultam a találka tervezett helyére, az induló-érkező vonatok táblájához. Ez így mind szép és jó, csakhogy A Fiú nem ott várt engem, hanem a peron végén támaszkodott egy ilyen izének…valami tartóoszlopnak, na. Summa summarum, amikor megláttam, felsejlett bennem, hogy „valahonnan ismerem azt a fickót” és hát meg is bámultam rendesen, na meg ő is engem. Kultúráltabb körökben ezt hívják szemkontaktusnak. Mivel én egyre közeledtem, ő viszont továbbra sem mozdult meg, átsuhant a fejemen a borzalmas döbbenet:„mi van ha ez nem ő?” Hát baromi nagy szívás, az biztos. Gondoltam magamban, ideje lenne lelépni, mert igen kényelmetlennek éreztem, hogy csak úgy megbámultam egy pasit, holott épp egy randira igyekszem. Szerencsére, mikor már épp igyekeztem 90º-os szöggel szépen elmenni onnan, - de mindezt persze nem túl egyértelműen „mi van, ha mégis ő az?” alapon - végre megmozdult. Rámköszönt és ezzel egyértelművé vált: ő az. Mellesleg én a Keletiben mindig megszívom. Amúgy se erősségem a budapesti közlekedés, egyedül a keleti büféjéig jutok el segítség nélkül. Na de, ha pasi is van az ügyben! A fent említett fiú mellett majdnem elmentem, egy ismerősömet nem ismertem fel, amikor kijött elém, pedig kisgyermek korom óta ismerem (Na jó, tegyük hozzá mentségül, felvett egy napszemcsit és szinte vigyázban állt. Utóbb kiderült, a Mátrix ügynökére akart hasonlítani. Nekem inkább egy elmebeteg képe lebegett a szemem előtt,na mindegy…). És az utolsó példa (Már amire emlékszem…) ismételten egy pasival történt. Mellesleg ez a srác addigra már vagy egy bő másfél hónapja a „pasimnak” számított. A Srác (neki ezt a fedőnevet adom…) nagykabátban jött, kiengedett hajjal. Valószínűnek tartom, hogy engem ez zavart meg. Nem találkoztunk túl sokat (tekintve, hogy az ország másik felében lakott) meg amúgy sem láttam még kiengedett hajjal. Szerencsére Mátrixos haverom (igen, a fentebb említett) rögtön felismerte és jó hangosan ráköszönt. Helló, hogy vagy, stb. Ez lement köztük, aztán én is köszöntem. Nagy csodálkozásomra egyszer csak magához rántott és átölelt. Lehet,hogy ebben semmi fura nincs,de egy 13 éves „nemvoltméghapsija” fruskának nagy dolog volt. Vörösödtem, mint a csirke a grill-en, hogy finoman mondjam. Tehát én valamit mindig elcseszek a Keletiben. Nem tudom miért, szerintem egy UPC parabola zavarhat be, vagy ilyesmi, de valami hiba mindig csúszik a számításba. Az már a dolog jobbik oldala, hogy vagy megoldódik magától, vagy megoldom, na de akkor is… Mellesleg az, hogy nem ismerünk fel valakit, akit fel kéne, úgy tűnik családi vonás nálunk. Édesanyám pár napja mesélte, hogy mikor még Maglódra járt diszkóba, volt egy „a Fiú” –hoz hasonló afférja, de ő még később ismerte fel az illetőt. Szóval az úgy volt, hogy anyám a diszkóban volt (velem ellentétben anyám nagy discogörl volt) és megismerkedett az Apámmal. Azután a jövő héten Anyám ismét elment a diszkóba. Leszállt Maglódon a buszmegállóban és a táblánál ott állt egy ipse. „Valahonnan én ismerem ezt a pasast…” gondolta magában Jó Anyám, de ezen lendülettel ment is tovább. Az illető is elindult, és épp Anyám előtt menetelt. Egyszer aztán megfordult és ráköszönt Anyura. Ekkor már leesett a drága nőnek, hogy ki az a szerencsétlen. Feltételezem a folytatást sejtik, tekintve, hogy a szereplők Anyám meg Apám és mivel írok, ezért létezem. Gondolom, ezen most meglepődtek…