A nap csalogatóan sütött be a kis ablakon át. Iza szinte csukott szemmel is látta a napsugarakat. Ébren volt már, de nem nyitotta ki a szemét. Elnyúlt az ágyon és élvezte, ahogy a nap egyre jobban felmelegíti az arcát.

A nap csalogatóan sütött be a kis ablakon át. Iza szinte csukott szemmel is látta a napsugarakat. Ébren volt már, de nem nyitotta ki a szemét. Elnyúlt az ágyon és élvezte, ahogy a nap egyre jobban felmelegíti az arcát. Sajnos ez az idill nem tartott sokáig. Péter jött be a szobába. Kezében két óriási bőrönd volt, amiknek alja súrolta a földet. És ezek a vonszolás közepette nagy zajt csaptak. A lány erőt vett magán és kinyitotta a szemét.

Mi történt?

Megyünk.

Itt sem találtad meg azt a lányt?

Sajnos nem.

Iza már egyáltalán nem félt a vámpírtól. Ő is nekilátott csomagolni. Csalódottan állapította meg, hogy a legtöbb ruhája már szakadt volt.

Ideje lenne már ruhákat venni.

Én is így gondoltam. De nem is akármilyeneket.

Mire gondolsz?

Egy vámpírsegédhez nem illenek az egyszerű ruhák. – Iza már tudta, hogy a vámpír milyen ruhákat akar venni. Mindig is goth csaj szeretett volna lenni.

Egy órán belül már az utcákat járták. Igaz, hogy ő még egyszerű ruhában volt, de már így is sokan megfordultak a hosszú fekete kabátos vámpír után. A lány magában elmosolyodott. Mi lesz, ha ő is ilyen furcsa öltözékekben fog rohangálni. A fogadóban, ahol eddig laktak már így is elég furcsán beszéltek róluk. Bár legtöbben két lázadó tinédzsernek hitték őket. Iza ránézett a vámpírra. A fiú szemei az eget fürkészték. Valahogy most sokkal élettel telibben csillogtak.

Milyen helyes. Egészen belé tudnék szeretni. Ha nem lenne vámpír. Bár talán ez sem lenne annyira baj. Csak azt nem értem mért akar ennyire ridegnek tűnni. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak érzései. Azt a Mona nevű lányt is mennyire szerethette. Gyönyörű pár lehettek volna. Irigylem is érte azt a lányt. Tegnap Péter annyira… emberi volt. Jaj miket is gondolok itt. Én még Mona emlékével sem érek fel. Vajon mit gondolhat rólam? A gondolataiból egy hang zökkentette ki.

Mit nézel? Mert vagy két perce bámulsz.

Oh semmit. – pirult el Iza.

Biztos arra gondolsz, hogy milyen helyes vagyok.

Nem is igaz. – Csattant fel a lány. Ő is felnézett az égre.

“Hihetetlenül beképzelt. Talán ez a tulajdonsága idegesít a legjobban”

Hosszú percekig szótlanul baktattak egymás mellett. Ha néha Péter bekanyarodott egy kis utcába a lány szó nélkül követte. Úgy egy órás sétálás után egy gyönyörű szép sétálóutca elé értek. Mindenfele elegáns emberek sétálgattak. Iza úgy érezte, mintha az 1800-as évekbe csöppentek volna. Gyönyörű ruhákba öltözött párok egymást átkarolva járkáltak, kirakatokat nézegettek. A sétálóutca közepén egy nagy szökőkút volt. A kút közepén egy szoborlány tartott egy jogarszerű valamit. A lábaitól csobogott a víz. Iza közelebb ment a szökőkúthoz. Mintha látta volna már valahol a szoborlányt. Lassan körbejárta az egészet. A lány egy gyönyörű báli ruhában volt. A tartásán látszott a nemesi származás. A szemei az eget fürkészték. Igen, az arca olyan ismerős. Hisz ez Mona. Iza a szája elé kapta a kezét. Hallotta Péter halk lépteit. A fiú már a háta mögött lehetett.

Szia Mona! – köszönt halkan. Egy rózsaszálat tett a vízbe. A lány nagyon kínosan érezte magát. Most mit mondjon? Annyira még nem ismerte Péter, hogy tudja, ilyenkor mit kellene tennie. – A szoborban őrzik Mona hamvait.

Értem. – Iza nagyon kínosan érezte magát, így hát próbált témát váltani. – Mondd Péter! Hogy lehet az, hogy ide normális ember nem jön? Olyan szép ez a hely, biztosan sokan kíváncsiak lennének rá.

Mikor azon a kis sikátoron jöttünk át… nem éreztél valami furcsát? – a lány gondolkodni kezdett.

De. – kezdte lassan – mintha egy üvegfalon mentünk volna át.

Egy láthatatlan fal. Csak azokat engedi át, akikben van vámpír vér. Legyen az bármennyi. – az utolsó mondatot Iza kérdő tekintetének címezte. Így megelőzte a következő kérdést.

Egy ideig mindketten hallgattak. Végül Péter törte meg a csendet.

Na, akkor megyünk vásárolni? – és már el is indult az egyik üzlet felé, melynek kirakatában hosszú fekete ruhák sorakoztak. A lány szótlanul követte. A boltba csak fejbiccentéssel köszöntek.

Iza elindult a hosszú fekete ruhák felé. Egyszer csak egy köhintést hallott a háta mögött, majd vörös karmok telepedtek a vállára. Lassan megfordult. Egy iszonyatosan öreg nő állt vele szemben. A ráncait rengeteg sminkel próbálta álcázni, amitől elég nevetségesen nézett ki. Ehhez még egy vastag szarukeretes szemüveg és egy csicsás flitteres ruha párosult.

Segíthetek valamiben? – a hangja nyekergős volt.

Köszönjük. Ruhát szeretnék venni a lánynak. – most a nőn volt a meglepődés sora. Péter szólalt meg a háta mögött. Eddig a kabátoknál nézelődött.

Á Desdemond. – kellemesebb hangszínre próbált váltani – Csodálkozom, hogy itt látlak.

Ezen jómagam is csodálkozok. – a vámpír felvette hűvös álarcát. Iza meglepődött a Desdemond szó hallatán. Talán ez lenne Péter vezetékneve?

Csak nem veled van ez a lány? – leplezetlen undorral nézte végig Iza szakadt ruháit.

De pontosan. És amint már említettem éppen ruhát szeretnék neki venni. – erre a nő már nem mondott semmit, hanem a ruhákhoz fordult. Rövidesen kivett egy Izára való fekete ruhát. A fekete anyagot hímzett fekete rózsák borították. A ruha ujja a könyök fele kezdett szélesedni.