Kint zuhogott az eső. Az alkony fényei visszatükröződtek minden egyes vízcseppről. Péter már több órája elment, de Iza már megszokta a sokáig tartó vadászatokat.

Kint zuhogott az eső. Az alkony fényei visszatükröződtek minden egyes vízcseppről. Péter már több órája elment, de Iza már megszokta a sokáig tartó vadászatokat. Már egy hónap eltelt azóta, hogy el kellett vele jönnie otthonról. A lány kinyitotta az ablakot. A hűvös szél langyos eső illatát fújta az arcába. Ez legalább annyira szerette, mint este a csillagokat. Szeretett volna kimenni, de nem tehette hiszen rengeteg munka várt rá. Még a vámpír ruháit is ki kell mosnia! Bosszankodott magában. Levitte hát az amúgy patyolat tiszta (a vámpír szerint már koszos) ruhákat a mosóhelyiségbe. Kiforgatta a nadrágok és kabátok zsebeit. A vámpír fekete kabátjából több minden is kihullott. Iza érdeklődve vette kezébe a tárgyakat. Először a papírt olvasta el. Egy levél volt Péter számára. Egy feladat:

“Péter már csak benned reménykedhetek, hogy megtalálod a lányomat. Tudod jól, hogy már nincs sok időm hátra – hiszen már elmúltam nyolcszáz éves (ha ezt te nem is hiszed) A tanács már nem sok időt hagy nekem. Hiszen még én vezettem be a tiszteletbeli korú vámpírok kivégzését. De nem akarok úgy meghalni, hogy nem ismerem meg az utolsó gyermekem… az arisztokratikus vérvonalunk legfiatalabb tagját. A legidősebb fiam Martin mellettem halt meg, Alex megmentésed közben, Mona…. Monát pedig te magad vetted el tőlem. Két gyermekem halt meg miattad és most már gyenge haldokló vámpírként szinte a lábaid előtt esdeklek a legutolsó gyermekemért. Családunk címeres medálját még az édesanyjának ajándékoztam, talán ezt megtalálod nála.”

Az egész levél piros tintával, vagy vérrel íródott. A levél írója nagyon siethetett a kézírás alapján. Iza óvatosan összehajtotta majd visszarakta a kabát zsebébe, ahonnan egy selyemzacskó is kiesett, ami egy lila szalaggal volt átkötve. A lány óvatosan kibontotta. Egy fénykép és két levél esett ki belőle. Először a fekete fehér képet nézte meg. Egy gyönyörű szép lányt ábrázolt. Hosszú valószínűleg világosbarna haja volt, amit két szalag kötött össze. Kicsit szívecske alakú arca volt, ahonnan tündökölt a két őzikevágású szeme. Iza megfordította a képet.

“Drága kedvesemnek Péternek Monától”

Csak ennyi volt rajta. Széthajtotta az egyik levelet. Ugyanaz a kézírás volt a papíron, mint a kép hátulján.

“Kedves Péter!

Édesapám határozott parancsára sem lettem vámpír. Pedig meg kellene tennem: a halálos vírus egyre több áldozatot követel már erre fele is és így emberként nagyon nagy esélye van annak, hogy talán engem is megfertőz.

De várok. Rád. Hogy visszatérj és újra karjaidba zárj. Vágyok az ölelésedre, a csókjaidra és hogy végre legyen egy gyermekünk. De egyre jobban fenyeget itt minden… a vírus és édesapám, a tanács… nem tudom mi lesz velem. Tudom, hogy éppen feladatod van, de kérlek gyere vissza minél előbb.

Szeretlek: Mona

1975. Szeptember 12.”

A dátum teljesen meglepte Izát. Szinte remegő kézzel nyitotta ki az utolsó levelet.

“Péter!

Eddig sem kedveltelek, de most már nem lehet szavakba önteni az irántad érzett gyűlöletemet. Mégis nekem, mint Mona édesapjának kell közölnöm így levélben is veled a történteket. Mona, mivel már két éve nem adsz hírt magadról, beleegyezett a vámpírlétbe. Másnap a szobájában holtan találtunk rá. Öngyilkos lett. Nem lehet leírni azt a fájdalmat, amit most érzek… hogy többé nem lehet itt már velünk. Ha nem láncoltad volna magadhoz… akkor talán most vámpírként élhetne boldogan. Ha… de meghalt. Önkezével vetett véget az életének.

Soha többé nem akarlak itt a bázison látni. Ezennel a tanács többi tagjainak a jóváhagyásával száműzlek a klánból!

1977. November 13”