A fájdalomra ébredt fel. Még mindig sajgott a nyaka. Most vette észre, hogy az ágyban van. Valaki, aki betette őt oda be is takargatta. Szétnézett a szobába, de nem látott senkit

A fájdalomra ébredt fel. Még mindig sajgott a nyaka. Most vette észre, hogy az ágyban van. Valaki, aki betette őt oda be is takargatta. Szétnézett a szobába, de nem látott senkit.

Fejében kavarogtak a gondolatok. Egy vámpírt hozott haza. Egy vámpírt! Aki ráadásul megharapta őt. Megharapta? De hol van a seb? Lassan végigtapogatta a nyakát. Hegnek nyoma sem volt. De sajgott nagyon. Tisztán emlékezett rá, hogy megharapta. Vagy csak álom lett volna? Bambulása közben ránézett az órára. Negyed nyolc volt. Jesszus! Sikkantott fel és kipattant az ágyból. Gyorsan felöltözött, felkapta a táskáját és futólépésben rohant az iskola felé. A reggelijét is útközben ette meg. Nyolcra éppen, hogy beért. Aznap alig figyelt az órákon. Állandóan csak az álom (elkönyvelte álomnak) járt az agyában. Biztosan azért van, mert túl sokat foglalkozok a vámpírokkal. Sóhajtott majd visszatért a szerkesztésekhez.

Az utolsó óra végét jelző csengőig egész jó napja volt. Ráérősen baktatott lefelé az iskola lépcsőjén. A kapuban egy nagyobb csapat lány állt összeverődve. Mintha valakit álltak volna körbe. Iza nem nagyon törődött velük. Kikerülte őket és kilépett a kapun. Pontosabban csak kikerülte volna őket, mert valaki elkapta a karját és visszarántotta. A szőke vámpírral találta szemben magát. Most a szokásosnál is mogorvább volt. Úgy tűnt figyelmen kívül hagyta a körülötte lévő lánysereget. Pár lány haragos pillantást vetett Izára majd sutyorogva, a jóképű vámpírra vissza-vissza pillantva arrébb mentek. A lány megrémült. Hát mégsem álom volt?

Már vártalak kis boszorka. – közben a lány karját szorította.

Mit követtem el?

Ne játszd el az ártatlant. Tudom, hogy szándékosan csináltad. Láttam a könyveket a szobában. Sokat tudsz rólunk.

De miről van szó?

Semmi nem dereng? – a körmeit a lány karjába mélyesztette. Az felordított fájdalmában.

Mit kellene tudnom? Esküszöm nem tudom. – már könnyezet fájdalmában. A vámpír ujjai már véresek voltak a körmök okozta sebektől. – Kérlek! Nem tudok semmit. – esdeklően a srácra nézett. A fiú elengedte a karját.

Szándékosan vagy sem, de jó nagy galibát okoztál nekem. – a hangja még mindig feldúlt volt. – Te szerencsétlen rondaság! Minek kellett hazavinned? Összekeverted a véreinket. A vérző kezeddel értél hozzá a sebemhez.

Izának elakadt a lélegzete. Tudta jól, hogy ez mit jelent. A vércserével ő most a vámpír tanonca lett. Velem kell mennie mindenhová. De ha nem… a kötelék miatt mindketten meghalnak. Ez a vámpírok egyik gyengepontja. Ezért nincs a legtöbb vámpírnak tanítványa.

De hát éppen hogy csak hozzád értem.

Mégis elég volt hozzá. – félelmetesen nyugodt volt.

És most mi lesz? – kérdezte Iza félénken.

Mit tehetnénk? Jössz velem mindenhová. De most figyelmeztetlek. Egyetlen panasz vagy nyávogás esetén… nem állok jót magamért. Most kijelentem, hogy nem kedvellek. Számomra csak egy nyűg vagy. És akármit teszel ez nem fog változni. És még valami: belőled sosem lesz vámpír. Nem viselném el azt a szégyent. Egy ilyen ronda pór libát…

Elég! Nem kell sértegetned. Legalább a neved megtudhatom? Én Izabell vagyok.

Péter.

Fiatal vámpír lehetsz. Mármint az arcod alapján. Meg nem is lehetsz olyan tapasztalt.

Ne ítélj a külső alapján. Már rég elmúltam háromszáz. – Iza próbált visszagondolni az egyik könyvben leírtakra. Háromszáz év a vámpíroknál is szép kornak számított.

Így kezdődött el ennek a cserfes de kicsit visszahúzódó tizenhat éves lánynak és az “öreg” vámpírnak a közös élete. (Emberi kinézet alapján Péter nem nézett ki többnek tizenhétnél.)