Vámpírok nem léteznek. Ezt Iza is tudta jól. Mégis megszállottan kutatott utánuk. Interneten, könyvtárban mindenhol ahol éppen járt. Ez lassan már a rögeszméjévé vált. A barátait elveszítette az osztálytársai pedig flúgosnak találták.

Vámpírok nem léteznek. Ezt Iza is tudta jól. Mégis megszállottan kutatott utánuk. Interneten, könyvtárban mindenhol ahol éppen járt. Ez lassan már a rögeszméjévé vált. A barátait elveszítette az osztálytársai pedig flúgosnak találták.

Édesanyja egyedül nevelte, de sajnos velem sem jött ki jól. Szinte mindig veszekedtek… már amikor néhanapján hazajött az anyja. Iza sosem tudtam ezeken a napokon merre jár, vagy éppen mit csinált. Néha beállított, adott egy kis pénzt a lányának majd újra elment. Így mondhatni az egész háztartást a lány vezette.

Iza nem volt valami nagy szépség. Legnagyobb bánatára a külső tulajdonságait is édesanyjától örökölte. Helyes arca volt amit félhosszú sötétbarna, már majdnem fekete haj keretezett. Ez jól kiemelte zöldes barna szemeit. Közepesen magas lány volt, deszka alakkal, hosszú karokkal és lábakkal. Karjait a házimunkánál kimondottan hasznosnak találta.

Most is épp mosogatott. Mikor elkészült karját végighúzta a homlokán, minek következtében az egész feje habos lett. Bosszúsan törölgetni kezdte miközben az ablakban oly hívón csalogató csillagokat nézte. Most a szokásosnál is szebben ragyogtak. Egy árva kis felhő sem takarta őket. Olyan jó lenne kimenni! Sóhajtott magában. De hát ki tartaná vissza? Rajta kívül nincs senki a házban. Lerakta a rongyot és elindult a cipők felé. Felkapta a fehér papucsát és elindult a közeli parkba.

Az utcákon alig volt egy-két ember. A lágy szellő cseresznyevirág illatot fújt a lány felé. A parkban rengeteg gyümölcsfa állt. Iza becsukta a szemét egy percre. Hányszor volt, hogy futnia kellett mert gyümölcsöt lopott. Azóta már az öreg kertész sem él. Pedig sokat mesélt neki és a környékbeli utcagyerekeknek. A mesék gondolatára halványan elmosolyodott. Kinyitotta a szemét és hagyta hogy a szellő vezesse. Nem sokkal később már a parkban volt. A park közepén lévő szökőkút lámpái gyönyörűen megvilágították a kert nagy részét. Leült az egyik padra és szétnézett. Rajta kívül egy árva lélek sem volt ott. De akkor mi volt ez a zaj? Az árnyékban megrezdültek a bokrok. Iza bátortalanul tett egy lépést. Tudta jól, hogy a bokorban lévő lény nem lehet kutya vagy macska – az nem csinál ekkora zajt. Óvatosan megfogott egy nagyobbacska botot, és elindult a cserjék felé. Ezt a helyet már nem világították meg a szökőkút lámpái. Vett egy nagy levegőt és széthúzta a bokrok gallyait. Ám a látványtól elakadt a lélegzete.

Egy halálsápadt fiú feküdt a bokrokban. Fekete nadrág, fekete felső, és egy szintén fekete köpeny volt rajta. Szőke félhosszú haját teljesen összekócolták a bokrok ágai. Iza először azt hitte egy halottat talált, de észrevette, hogy a srác lélegzik. Lélegzett de nagyon rossz állapotban volt.

A lány teljesen kétségbe esett. Most mit csináljon? Aztán eszébe jutott: Mi lenne ha hazavinné? Amilyen rossz állapotban van, lehet hogy meghalna. Azt meg nem hagyhatja. Megpróbálta óvatosan átkarolni, de egy éles fájdalom miatt visszarántotta a kezét. Öt hosszú karmolás nyom éktelenkedett a kezén. Ezek egyre erősebben véreztek. Újra átkarolta a srácot. Most nem érzett újabb fájdalmat. Óvatosan kibotorkált vele a bokrokból. A fényben ránézett a fiú kezére. Majdnem három centiméteres körmök fogadták. Hát ez karcolt meg. Gondolta magában, miközben a sebes karjára nézett. A fehér ruhája már csupa vér volt. Egyszer csak egy hang szólalt meg a hátuk mögött.

Mit csinálnak maguk? – Iza egy rendőrt pillantott meg, aki bosszúsan végigmérte őket.

Hát… Izé… - nem jutott semmi értelmes az eszébe – Az unokatestvérem egy kicsit becsiccsentett és most nekem kell hazavinnem. – megeresztett hozzá egy művigyort is. Hál istennek a rendőr bevette a dumát.

Hát mondja majd meg az unokatestvérének, hogy máskor nem rúgjon be ennyire. – Aztán még az orra alatt morogva hozzátette – Mai fiatalok.

Iza, ahogy erejéből tellett sietett haza az ismeretlennel.

Szerencsére a lány édesanyja nem jött haza. Lefektette a fiút az ágyra. Gyorsan bekötötte a saját karját majd újból odament a titokzatos idegenhez. Így azért mégsem aludhat. Gondolta magában. Le kellene venni róla legalább a köpenyét és az ingjét. Erre a gondolatra egészen elpirult. Akkor tudatosult benne, hogy ő most le akar vetkőztetni egy vad idegen fiút, aki ráadásul nagyon helyes. De mire észbekapott már cselekedett is. Óvatosan levette a köpenyt, majd kigombolta az inget. Kicsit előredöntötte a fiút, majd lehúzta róla. Félve végignézett a srác felsőtestén. Vékony volt, de mégis izmos. Iza megbabonázva állt ott. Ebből az állapotból egy halk köhintés zökkentette ki. Akkor vette észre, hogy a srác oldalán egy vágás tátong. Bizonyára nagy fájdalmai lehetnek. Iza odavitte a fertőtlenítőszert és a kötszereket is. Óvatosan ellátta a sebet.

Aztán hulla fáradtan elvonult lezuhanyozni. Közben végig azok gondolkodott, hogy kerülhetett a bokrok közé a srác. Felvette a hálóingjét majd visszament a szobába. Igen ám, de ő hol aludjon? Az édesanyjával mindig azon a franciaágyon osztozkodtak amin most az idegen feküdt. Mivel nagyon fáradt volt lefeküdt a földre. Így érte őket a reggel.

A szobába az állása miatt szinte sosem sütött be a nap. Iza már korán felébredt. Egy ideig hallgatta a fiú egyenletes szuszogását, majd felöltözött és reggelit készített két személyre. Ezt tálcán óvatosan bevitte a szobába.

De a küszöbnél majdnem elejtette az egészet. Az idegen a sötét ablak előtt állt. A tálca zörrenésére megfordult. Hideg szürkéskék szemei voltak, mik semmi érzelmet nem tükröztek.

Mit keresek itt? – a hangja is hideg volt. Szinte már fagyos.

Én hoztalak ide. – felelt a megszeppent lány – Egy bokorban feküdtél. És volt egy súlyos sérülésed.

Látom bekötötted. – az oldalára nézett.

Igen. – pirult el egy picit Iza.

Ne várj hálát.

Nem várok. – azért meglepődött. Egy picike hálára azért számított. De lenyűgözte a fiú hűvös nemessége. Ahogy az félmeztelenül ott állt. Szőke haja a vállát verdeste. Pár percig csak álltak szótlanul. – Hoztam reggelit. – mondta egyre félénkebben a lány.

Én nem eszek ilyeneket.

Mi bajod a szendvicsekkel? Egy csomót dolgoztam velük! – csattant fel Iza. Erre a fiú elmosolyodott, kivillantva két szemfogát. Iza elejtette a tálcát és felsikoltott.

Agyában zakatoltak a gondolatok. Hamuszürke ábrázat, fura öltözet, hűvös világos színű szemek, hosszú körmök és még hozzá ezek a fogak.

Akkor te egy… - nem bírta befejezni a mondatot.

Pontosan. És vér…- hirtelen összecsuklott. A lány odarohant hozzá. – Vér kell. Sürgősen. – a lány a karjaiban tartotta a gyenge vámpírt. Sürgősen ki kell valamit találnia. De honnan szerezzen vért. Miközben gondolkodott egyik kezével arrébb söpörte a nyakába lógó haját. Erre a vámpír, mintha vérszemet kapott volna, megharapta a lányt. Iza már csak az éles fájdalomra eszmélt fel. Úgy érezte a vámpír a vérével együtt az energiáját is elszívja. Egyre sötétebb lett minden. Végül lecsukta a szemeit és elájult.